Interaktív

Monty Pythonék Gyalog galoppja egy emlékezetes párbeszéddel kezdődik, amelynek tárgya, hogy vajon szerezhetett-e Arthur király segédje két tököt a lódobogás imitálásához, hiszen azon a zord vidéken, ahol járnak, nem terem meg ilyesmi, viszont a vándorfecske sem hozhatta, mert az nem bírja el, az afrikai fecske ugyanakkor, ami elbírná, nem vándormadár.

Ilyen nincs, és mégis van - hangzik az immár negyedszázados (1988, Szöul) sportkommentátori szállóige, s a lelkesedést leszámítva épp e szavakra fakadhat Sebestyén Balázs és Vadon János közös esti show-jának nézője is.

Valljuk be, ordító álnaivság lenne éppen október 23-a kapcsán számon kérni függetlenséget, körültekintést, józan észt és felkészültséget, egyszóval a közszolgálatiságot a közszolgálati rádión, ám a Kossuth ünnepi műsora még akkor is egy klicskói vagy - hogy ne legyünk ennyire kozmopoliták - kokói pofonnal ért fel nagyjából, ha már rég leszámoltunk minden reményünkkel.

Az idén áprilisban elhunyt kritikuspápa, Roger Ebert kijelentette, hogy a videojáték sohasem lehet művészet, és egyetlen ma élő aktív játékos sem fogja megérni a napot, amikor a médium bekerül a művészetek csarnokába. Intése ellenére sokan próbálkoztak a filmszerűség felé elmozdulni.

Üdvöske - valaha dévaj szubrettek és hamvas drámai szendék színházi pályafutását indította ez a reményteljes állapot, amelynek három fő összetevője rendszerint a sugárzó fiatalság, a tettrekészség és a tehetség ígérete volt. Ma már persze a kereskedelmi televíziók sem lehetnek meg időszaki üdvöskék nélkül:

Adrenalinfüggőnek vallja magát, de háborúból most egy ideig biztosan nem tudósít többet. A világ minden tájáról jelentkező Bábel című műsoron kívül arról is beszélgettünk vele, miért lőnek fejbe egy kislányt, ha az tanulni akar.

Általában azokat a dolgokat csodáljuk a legjobban, amiket nem értünk, és mivel alig értünk valamit, rengeteg csodálatra méltó dolog vesz körbe bennünket. Például arról, hogy az elemi részecskék tömegét meghatározó szubatomi részecske micsoda, halványlila fogalmunk sincsen.

Hallgassunk bár politikusi nyilatkozatokat vagy akár a Red Bull Napóleon-reklámját, hamar bizonyossá válhat, hogy úgy kell nekünk a történelmi ismeretterjesztés, mint egy falat kenyér.

"Hogy engem lássál, nézd meg, kedves, a kertet" - ezzel a verssorral indul a Tér-Idő adása, s az egész műsorral kapcsolatban az egyetlen hiányérzetünk is itt lehet, mivel nem tudjuk meg a szerző nevét (megfejtés: Lesznai Anna Egyszerű dala).

Ahogy azzal nagyjából 15-16 éves kor felett mindenki tisztában lehet, a párkapcsolat nehéz egy műfaj, hiszen rigolyák és súrlódások, félreértések és félreismerések szegélyezik még a legőszintébb és a legstrapabíróbb kapcsolat mindennapjait is.

Elfriede Jelinek nyilatkozott úgy egyszer - Egy sportdarab című műve kapcsán -, hogy igazából nem is a sport iránti lelkesedés keseríti el, abszurd is lenne egy ilyen szinten elterjedt jelenség miatt keseregni, mondta, hanem az a tény, hogy miközben a sportban elért eredményeket oly sokan magasztalják, az intellektuális vívmányokat a többség elutasítással és megvetéssel szemléli. Mit is tehetnénk ehhez hozzá mi, a gombamód szaporodó stadionok és az egyre inkább burjánzó kultúraellenesség országának polgárai?

285 millió dollárból egészen sok stadiont lehet felhúzni az országban, és ez az összeg még abban az Egyesült Államokban sem aprópénz, ahol korábban sosem áldoztak ennyit egyetlen videojátékra.