Ezt leszámítva valóban azt kapjuk, amit a felvezető ígér, vagyis a női irodalom és hagyomány, a lázadások és megbotránkozások frappáns számbavételét, egy-egy érdekesebb aspektusuk rövid körüljárását - érdemben megvitatni mindezeket a műsor röpke fél órája (illetve, hiszen folytatásról van szó, egy órája) alatt természetesen nem lehet.
Mikor arra volt szükség, Várkonyi Benedek szerkesztő-műsorvezető az ördög ügyvédjét is nagy beleéléssel alakította. A Menyhért Anna irodalomtörténésszel folytatott párbeszédben az alapvető, közhelyszerű kérdések kerültek terítékre, például: nem azért van több férfi az irodalmi kánonban, mert eleve több férfi írt, és azok közül is több volt a jelentős alkotó? Várkonyi hangjában érezni némi öniróniát, sőt, szabadkozik is a kérdés miatt, de mit tegyünk, ha sokak számára ez még mindig releváns kérdés lehet. Szerencsére érezni a műsorvezető és vendége közötti finom összekacsintást - amitől ugyanakkor nem válik művivé vagy álságossá a párbeszéd -, hogy igen, muszáj valahol messze kezdenünk. Mert messze is vagyunk, Menyhért szerint nagyjából negyven év a lemaradás a hazai és a nyugati diskurzusok között. Az előbbi kérdésre a válasz pedig az, hogy az irodalmi közbeszédet nálunk tradicionálisan a férfiszempont uralta, és javarészt még ma is az a meghatározó. Most konkrétan nem kerül szóba, de hozzátehetjük, hogy ez a patriarchális irodalmi berendezkedés tematikus igényekkel is élt: nagyrészt a nemzeti sorskérdések, történelmi terhek, hazafias hevületek rímbe és prózamondatba szedése volt a legpraktikusabb út a magyar író előtt, amennyiben tananyaggá kívánt válni. Ez ma már inkább görnyesztő súly, mint termékeny elvárás, s a magánélet, egyáltalán, az egyén felszabadítása a női írók sokszor elfeledett műveit is új megvilágításba helyezheti. Ezzel együtt a középiskolai tankönyvekben továbbra is két költőnőt találunk: Szapphót és Nemes Nagy Ágnest.
Megdöbbentő egymás után hallani Harmos Ilona visszaemlékezését arról a pillanatról, amikor Kosztolányi hosszú unszolás után rávette, hogy hagyjon fel az önálló művészkarrierrel, és legyen háziasszony inkább ("hát nem jobb neked itthon, mellettem?"), illetve Simone de Beauvoir szövegének részletét a női létezés problémáiról ("Nőnek lenni nem természetes adottság, ez egy történet eredménye"). Nagyjából tíz év korkülönbség volt köztük, meg egy egész világ.
A női tematikákkal kapcsolatban Borgos Anna Erdős Renée-t idézi, aki eleinte erotikus versei, később pedig, miután művei lektürizálódtak (ő maga meg katolizálódott - tehetjük hozzá), a könnyebb befogadhatóság miatt vált népszerű szerzővé -, mindenesetre felmerültek könyveiben olyan fontos és tabudöntögető témák, mint a női szexualitás, ne adj' isten az orgazmus. Nem csoda, hogy az egykorú konzervatív kritika felháborodással reagált, és a mai konzervatív kritika sem Erdőst tartja számon abból az időszakból, hanem a szélsőjobbos Tormay Cécile-t.
Pethő Andrea genderkutató szerint mindazonáltal Európában és Amerikában észrevehető egy előremutató tendencia, bár főként azokban az államokban, ahol ezt politikai ügynek is tekintik, és, mondjuk, az állami cégek vezetésében élnek a női kvótával. Ha tehetünk egy személyes megjegyzést, az utóbbi időből az egyik kedvenc jelenetünk az volt, ahogyan Barack Obama hivatalosan bocsánatot kért, mert megdicsért szépségéért egy frissen kinevezett ügyésznőt. Mert hát tényleg, mi köze bárki küllemének a betöltött pozícióhoz? Nyilván semmi, az ilyen dicséret nem több megalázó szexizmusnál, de ennek tudatosításához az "öregecskedő feleségek", a "sok kislányt meghágó" fehérvári huszárok meg az esküvőn annak rendje és módja szerint síró asszonyok országában még sok Tér-Időre lenne szükség.
MR1-Kossuth rádió, szeptember 26.
