„A városi milícia ingyen osztotta az arzénpirulát, ami a pástétomba belekeverve egy szempillantás alatt kinyuvasztotta a macsekokat. A szívem összeszorult. Aztán az ember gyorsan elfelejti.” Ha valaki azt kérdezné, vajon ezeket a mondatokat felolvasnám-e lefekvés előtt egy tízévesnek, nehéz lenne válaszolnom. Franck Pavloff Barna hajnal című novellája nem finomkodik, a szikár szöveg tárgyilagosan ismerteti a barna helyzetet: van egy barna állam, amely fogja magát, és betiltja a nem barna macskák és kutyák tartását. Aztán büntetni kezdi azt is, ha valaki valaha nem barna állatot tartott. Végül eltűnnek a nem barna újságok, és vele együtt a gondolatok, érzések is. A kívülről abszurdnak ható helyzetet a szereplők belülről kicsit értetlenül, kicsit tétován, kicsit belenyugvón veszik tudomásul, napok alatt ők is belesimulnak a barna hétköznapokba, majd az olvasó (néző) csak kapkodja a fejét: hogy is lett az abnormálisból teljesen normális? A Csimota Gyerekkönyvkiadó gondozásában megjelent Barna hajnal súlyosságát nemcsak a történet adja, hanem a forma is. Ami se nem könyv, se nem színház, hanem papírszínház.
Igazi színházi élmény
„Egy fakeret az asztalra helyezve. A képek egy történetet mesélnek el, minden illusztráció a mese egy-egy elemét eleveníti fel. A képek a teljes lapot betöltik, és a közönség felé néznek. Hátoldalukon, fekete-fehér apró képen jelenik meg a mesélőnek a hallgatók által látott illusztráció. A nézőknél a lapok cseréje, mozgatása drámai hatást ér el. A könyvvel ellentétben a kamisibai (a japán szó szó szerinti fordítása színházi játék papírból) képei egymásra csúszva, egymást kiegészítve fokozatosan jelennek meg” – valahogy így definiálhatnánk a papírszínházat. A mai formájában ismert kamisibai Japánban a húszas évek végén jelent meg, a második világháború alatt a kormány a gyerekek körében ezzel terjesztette a propagandát, majd a hatvanas évektől egyre nagyobb hangsúlyt fektettek a benne rejlő pedagógiai értékekre. Európában a hetvenes években tűnt fel. A Csimota pedig 2008-ban jelentette meg az első papírszínházmeséjét, a Mozgásjavító Óvoda és Általános Iskola megkeresésére. „Az intézmény gyógypedagógusai olyan kiadványt kerestek, amelyet halmozottan sérült gyerekekkel is jól tudnak használni. A kiadó főszerkesztője, Csányi Dóra Franciaországban akkor már találkozott a papírszínház műfajával, így döntöttük el, hogy kipróbáljuk mi is” – mondja Tsík Sándor szerkesztő. 2008 óta már több mint harminc mesét adtak ki papírszínházi formátumban, 2016-ban pedig egy módszertani kézikönyvet is.
„A kínálatban – ismerteti a szerkesztő – vannak klasszikus mesék, Grimm vagy magyar népmesék, de van olyan is, ami direkt erre a formára készült, mint Takács Mari Piroska és a Nagy Mágus vagy Tasi Katalin Vízcsepp című meséje. Nem lehet minden történetet papírszínházi formára adaptálni, számít a szöveg hosszúsága, dramaturgiája és a korosztályi megkötés is. A legegyszerűbb, legkevesebb szöveggel bíró meséket 2–3 éveseknek ajánljuk, a komolyabb témákat feldolgozó történeteket pedig akár felső tagozatosoknak, középiskolásoknak is.” A papírszínház nagyon sokrétű műfaj, előnye, hogy sok gyerek láthatja egyszerre ugyanazt a képet, nem kell körbeadni, lapozgatni, a keret segítségével igazi színházi élményt nyújt. A mesélő kreativitásának semmi sem szab határt: elváltoztathatja a hangját, zajt csaphat, bejátszhat a képek alá zenét, használhat tárgyakat, kiragadhat egy-egy képet, nem kell ragaszkodnia a lineáris történetmeséléshez. „A közösségi felhasználás még élőbbé, interaktívabbá varázsolja az élményt: a gyerekek is elmesélhetik, kiegészíthetik, a történet alapján maguk is rajzolhatnak, készíthetnek papírszínházat, amit akár elő is adhatnak, így megvalósítva a tantárgyi integrációt, kimerítve a projektmunka fogalmát” – teszi hozzá Tsík Sándor.
A meséknél a szöveg és a mondanivaló is fontos, de a hangsúly – legalábbis elsőként – a vizualitáson van. A Csimotánál megjelent papírszínházi mesék illusztrációi között mégis alig találni hasonlóságot: a klasszikus meserajzok mellett éppúgy megférnek az animációs filmekre hajazó, a képregényszerű vagy az asszociációs képességet is erősítő illusztrációk, például A három kismalac esetében, ahol a farkas teste egy csokis sütemény, a három kismalacé pedig egy-egy színes cukorka. A Barna hajnalnál kezdetben az erős színek jellemzőek, Grela Alexandra képei nyomasztó világot idéznek, szavak nélkül is sejtetik: itt valami óriási igazságtalanság történik. Az eredeti novella 1998-ban íródott, amikor Marine Le Pen francia szélsőjobboldali politikus először szerzett választott politikai tisztséget, bekerült egy megyei önkormányzatba. „A történet érthető mindenféle történelmi tudás nélkül, a súlyosságát, az abszurditását ösztönösen is megérzik a gyerekek” – állítja a kiadó szerkesztője, és hozzáteszi, ezt a papírszínházat a Könyvmecénás programjuk keretein belül adták ki, melynek lényege, hogy a honlapjukra feltöltött könyvterveket bárki támogathatja, legalább a piaci árnak megfelelő összeggel. A megjelenés után a mecénások megkapják támogatott példányukat, nevük bekerül a könyvbe, a Barna hajnal esetében a lapokat tartalmazó borítékra.
Kötetlenebb tanulás
„Négy papírszínházmese van itthon, a kislányom nagyon szereti, a keretet színháznak használja, bábozik benne, mesél a babáinak – mondja Petra, aki a Barna hajnalt is megvette, de azt még nem mesélik a 7 éves kislányával, csak ha majd eljön az ideje. – Amikor ismerkedési napok voltak az iskolában, bevittük oda is, meséltem a többi gyereknek, ők is szívesen hallgatták. Izgalmas, hogy nagy lapok vannak, varázslatos a képi világ, egyből odavonzza a szemet, mégis klasszikus, semmi köze a digitalizációhoz.” Petra szerint a vizuális nevelésben is segít a forma, a képeket nézegetve a gyerek maga is kitalálhat mindenféle történetet. „A papírszínházmeséket inkább napközben használjuk, játszunk vele, estére pedig marad az összebújós, intimebb, könyvből való mesélés.”
Simon Krisztina a XX. kerületi József Attila Nyelvoktató Nemzetiségi Általános Iskola könyvtáros tanára a Barna hajnalt jól ismeri, de tanórákon még nem használta, viszont sok más papírszínházmesét igen. „Ha ügyesen el tudod helyezni, az egész osztály egyszerre láthatja, ezzel máris közösségi élménnyé teszed az olvasást. Sok könyvtári órát tartok, amit a papírszínház módszere színesít. Olyan témákat hoz elő, amire nem is gondolunk. Az aranyhalacska kapcsán például – az illusztráció miatt – az impresszionizmusról beszélgettünk a gyerekekkel, vagy a mese fogalmáról, ha előjönnek idegen szavak, máris lehet használni a szótárt vagy a lexikonokat. A brémai muzsikusok illusztrációját különösebben nem szeretik a diákjaim, viszont észrevették, hogy az egyik képen van a háttérben egy halálfej. Ezért arról kezdtünk el beszélgetni, mit jelenthet, rendben van-e, hogy ha egy állat megöregszik, akkor meg akarja ölni a gazdája, találkoztak-e már ilyennel. Máris egy nagyon komoly témánál vagyunk, úgy, hogy a gyerekek vezetik a beszélgetés fonalát. Kötetlenebb, lazább a tanulás, nem én mondom meg a tutit, hanem sokszor egymástól tanulnak, ezen keresztül pedig én is megismerem a gondolkodásukat” – meséli Simon Krisztina, aki nem csak használja, készíti is a papírszínházat, a gyerekekkel együtt. „Konstruktivitásra, kreativitásra is nevel, van, aki rajzol, van, aki ír hozzá, ráadásul elő is lehet adni, ami katartikus élmény.” A tanár tapasztalatai szerint a magatartás-zavaros gyerekeknél is – bár általánosítani nem lehet – sokszor sikerrel jár a papírszínház, azoknak is leköti a figyelmét, akik egy könyvre három percnél tovább nem tudnak figyelni. „Persze akad olyan is, aki egyfolytában kérdez, ilyenkor nehéz elmesélni a történetet.”
A nehezebben emészthető témák feldolgozására alapoz az Amnesty International Magyarország oktatási programja is: ők például a szintén a Csimotánál megjelent Az ellenség című könyv kapcsán is tartanak érzékenyítő órákat (az idén már 49-et, majdnem ezer diákot elérve). Decembertől pedig a Barna hajnal is felkerül a palettára. „Azzal leginkább középiskolákba megyünk majd, illetve hetedik-nyolcadik osztályosokhoz, de apránként, a tanárokkal egyeztetve meg lehet próbálni az ötödikes-hatodikos korosztálynál is – mondja Landy Annamária, az Amnesty emberi jogi képzési koordinátora. Az ilyen jellegű órák általában 90 percig tartanak, és ismerkedéssel, ráhangolódással kezdődnek. „A Barna hajnal-óráknál úgy fogjuk kezdeni, hogy a gyerekeknek egy-egy állatos kártyát kell választaniuk, el kell mesélniük, miért azt választották, ezzel bemelegítünk. Ezután csoportokra bontjuk őket, és szétosztjuk közöttük a mese lapjait, ami alapján el kell mesélniük, mi történhetett, mi lehetett az előzmény, mi lehet a sztori vége. A mese felolvasása csak ezek után kezdődik, a végén elvesszük azokat a kártyákat, amelyeken nem barnák az állatok.” Landy Annamária szerint az ilyen óráknál fontos, hogy legyen egy legalább 10–15 perces beszélgetés arról, mi történt valójában, igazságos-e, mit éreznek, gondolnak róla a diákok, ekkor szabadon kérdezhetnek, arról beszélhetnek, ami valóban érdekli őket. „Végül kell, hogy legyen megoldás, feloldás: a Barna hajnal kapcsán például lehet vitázni, transzparenst készíteni, beszédet írni, tüntetést szervezni, emberi jogi bírósághoz fordulni. A lényeg, hogy érezzék, miért volt igazságtalan a történet, és milyen jogok sérültek.”
Franck Pavloff: Barna hajnal.
Illusztrálta: Grela Alexandra, fordította: Piroth Attila és Marie-Laure Piroth, Csimota, 2017, 3400 Ft
