A belvárosi Rózsavölgyi Zeneműbolt fölött frissiben megnyitott Rózsavölgyi Szalon estjén most jó eséllyel kísértették meg e látszólag oly hálás és igénytelen, ám valójában felette kényes egyensúlyú kulturális légyott sikeres megrendezését. Elsősorban is optimálisnak tetszett maga a gusztusos helyszín: épp annyira elegáns, hogy még szerethető lehessen, s a meghittség illúziójáért nem áldozza fel a tágasság zsigeri élményét. Azután a program irodalmár vendége, Grecsó Krisztián határozottan tehetséges, jó svádájú pódiumbeszélgető, aki készségszinten képes derűsen bizalmas hangulatot teremteni, s persze a zajosan méltatott Mellettem elférsz részleteinek felolvasása során is biztos érzékkel kormányozta az önéletrajzi és családtörténeti sztorik iránt fogékony hallgatóság érzelmeit. A kellemes légkörű és jól kimért este problematikus pontjának a zenei szakasz közbejötte bizonyult, amely - nélkülözvén az olykor önmagát kísérő Bächer Iván muzikális tehetségét - nem Grecsó, hanem a rokonszenves Érdi Tamás zongorázása révén osztotta részekre a telt házas programot. Mert bár a felhangzó kedvelt Chopin-darabok, valamint Érdi melankolikus, emlékeztető jellegű zongorajátéka általánosságban igen jól
illeszkedtek a szalonbéli együttülés hangulatához, a beszélgetés menetével és pláne a felolvasott szövegekkel nyilvánvalóan éppúgy semminő kapcsolatot nem tartottak, ahogyan az estét beszegő Allegro Barbaro sem látszott referálni Grecsó Krisztián kötött és kötetlen szavaira. Így aztán a zene és az irodalom percei ezúttal mindvégig következetesen elkülönültek egymástól, s ez, ha nem is tűnt éppen zavarónak, azért érzékletessé tette a bevezetőben említett műfaji nehézség tényét.
Rózsavölgyi Szalon, április 16.
