Kíváncsi lennék rá, hogy a kommunikáció szakokon vagy a különféle műsorvezető-képzőkben hogyan oktatják a kereskedelmi rádiós technikát, az ugyanis nyilvánvaló, hogy egészen más orgánum és beszédstílus vált követelménnyé errefelé, mint az úgynevezett közszolgálati adóknál. Mindkettő mellett és mindkettővel szemben felhozhatók érvek. A közszolgálatiság valahogy összekapcsolódott a lefojtott, koncepciózusan unalmas stíllel - néha valóban szinte látni lehet, ahogy az aludttej megcsillan a műsorvezetők szája szélén. Persze itt is akadnak kivételek, ráadásul mintha az utóbbi időben megszaporodott volna a számuk, szerencsére. A kerrádiókkal meg az a baj, hogy mindenki úgy beszél, mintha hülyébb lenne, mint amilyen valójában. És az sem tisztázott teljesen, hogy ennek mi a célja, mindenesetre mintha a hallgatóságban nem bíznának ezek az adók, ezért inkább ezt a felnőtt gügyögést választják.
A Class FM kultúrafelelősét, Szani Rolandot is elég nehéz komolyan venni, legalábbis amíg a fülét hozzá nem szelídíti az ember az affektálásához. Pedig nem is rossz ez a műsor, ha ettől, illetve az olyan további zavaró körülményektől eltekintünk, mint a sok megszakítás, plusz a hatszázszor bemondott lapos szlogen: "Új slágerek, valódi klasszikusok." Mert egyébként nem kérdez rosszakat Szani, persze különösebben mélyeket sem, de ez még belefér, ráadásul tud improvizálni, gyorsan reagálni egy-egy élesebb vagy váratlanabb válaszra - ezt a skillt talán a közt szolgáló kollégáinál is jobban elsajátította.
Amikor például a beszélgetésük elején Müller Péter Sziámi belekeveredik egy zavaros életmámor-elméleti fejtegetésbe - Jung (róla Müller megállapítja: "okos fiú volt") után szabadon -, Szani olyan lazán kiegyenesíti a mondatot, hogy erre beszélgetőtársa is csak egy mélyről jövő yesszel tud reagálni. És a folytatásban is kézben tartja a diskurzust, jól osztja be a rövid adásidőt, annyi sztorizást enged az erre láthatóan kedvvel vállalkozó költőnek (kiderül ugyanis, hogy Müller elsősorban poétának tartja magát, mivel ez számára egy "készen kapott állapot", míg minden más "tanult"), amennyi megfelelően színesíti, de még nem formálja át a beszélgetést anekdotamöbiusszá. A valóban izgalmas kistörténetek - amilyen például a Sziámi név eredete, vagy a kártyaveresége után zokogó Carlo Pontival való párizsi találkozás - közé egészen tűrhetően fűzik be mindketten a kötelező köröket. Hogyan és honnan indult a Sziget-fesztivál, milyen a viszonya édesapjával, milyen volt a filmrendező szak (ahol Tarr Béla is az osztálytársa volt), illetve hogyan dolgozott fiatalon, és hogyan ma. Egyszerű kérdések, viszonylag egyszerű és szimpatikusan gördülékeny válaszokkal, amiket talán még az is tud követni, aki e műsor kezdete előtt már egy órányi Csiszár Jenőt lenyomott.
Két nappal később Márta István a vendég, de ebben a beszélgetésben már semmi személyes nincs, ez ugyanis egy marketinginterjú. Az első Zsolnay Fesztiválról van szó, és csodák csodája, ez se laposodik el teljesen. Szani ugyanazon a kényszerpörgetett nyelven szólal meg, mint korábban (most ismét meg kell szokni), ez ugyanakkor érdekes ellensúllyá alakul Márta rutinos kultúrhonfi-orgánumával szemben. Rengeteg dolgot kell Mártának elmondania, nincs irigylésre méltó helyzetben; eleinte hallani is, hogy elharap egy-egy mondatot, hozzátenne némi pluszinformációt, de itt kemény szabályok vannak, jön a megszakítás, úgyhogy hallgatni kell. Aztán valahogy mégis elhangzik minden, amit a fesztivál valóban izgalmas és komplex programjáról ennyi időben el lehet mondani, Szani meg egy-két keresetlen megjegyzéssel még az egész beszélgetést átható reklámhangulatot is oldani tudja. Ahogy korábban Sziámi jungiánus kacskaringóit, úgy ezúttal Márta iparművészet-történeti kiselőadását rakja helyre: "Tehát, ha le akarom fordítani, amit mondasz, a herendit és a Zsolnayt tegyük a vitrinbe, és a korondiból együnk." Nyilván nem ez a legcizelláltabb porcelán- és kerámiaelméleti megközelítés, de legalább frappáns.
Class FM, Class Kultúra, április 25. és 27.
