tévésmaci

Gyíkharc az avaron, ha nem zavarom

  • tévésmaci
  • 2014. július 27.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché megtervezték expedíciójukat a Fekete jukhoz, a küldetés egyszerűnek tűnt: lezárni. A dolgukat persze komplikáltabbá tette valamennyire, hogy ún. körkörös lezárásról volt szó. Elsőbb be kellett keríteni egy nagyobbacska területet, ahol az autókat és a buszokat szűrték ki/meg, aztán az is erősen kérdéses volt, hogy meddig mehetnek el a gyalogosok, s mekkora legyen a speciális engedélyek birtokában látogatható terület. Valahogy a háromfokozatúnak meghirdetett zártterületi szisztémát is ki kellett alakítani, méghozzá úgy, hogy négylépcsős legyen, de így se engedjen meg mindent még a legtitkosabb titkos engedéllyel rendelkező csúcsvezetőknek sem. Persze mindehhez Sztupa és Troché rendelkezésére magasan kvalifikált segédcsapat állt: mérnökök, biztonsági szakemberek, manökenek. Sztupa és Troché csak a Fekete juk belsejét (vagy bolsoját, de ezt most hagyjuk) nem engedte/engedhette át senkinek. Oda ők indultak, s bizony jól fel is kellett szerelkezniük. Döntő volt a megfelelő lámpás, végtére mégis csak a Fekete jukról volt szó. Sztupa a klasszikus fekete, lapos elemmel működő zseblámpára esküdött, az bevilágít a legsötétebb sarokba is, a pókok azt hiszik, hogy atomvillanás, szokta volt mondogatni. Vele szemben Troché kétségkívül az ipari forradalom gyermekének volt nevezhető, például elég sűrűn forgatta Brian Trueman J. and the Magic Torch című alapművét, jobb napjain egész bekezdéseket is tudott idézni belőle, egy alkalommal pedig - nota bene az Aladdin kávéházban (a kis piros fezes meinliszerű cégérről könnyen felismerhetik városszerte önök is) - egy monodráma-változatot is előadott belőle, Wordsworth, a vár ura címmel. Szóval Troché a nyeles elemlámpára voksolt, bár volt, mikor páros "l" hanggal, "ellemlámpának" ejtette a vonatkozó kifejezést. Jó, hogy ezt a nyeles dolgot szóba hozod, kapta fel a fejét Sztupa, mi lenne, ha ezúttal nem sherpákat vinnénk magunkkal, hanem cserpákot? Mint köztudomású, a cserpák egy partvisnyélre applikált vakolókanál, miszerint fandli vagy új-fandli, ami a Fekete juk mennyezetén égő úgynevezett vaktüzek légtelenítéses kioltására tűnt szerfelett alkalmas műszernek. Menjünk a francba tévézni!

Pénteken (27-én) megtudhatjuk, hogy mekkora pisztolya volt Belmondónak, amikor olyan rendőrt játszott a Riviérán, aki egyszerre tartott a gallérján és a könyék alatt bőrfolttal megerősített zakót és főrendi szeretőt, a csodálatos Marie Lafort érzéki megformálásában. Hogy a Film+ 2-n 16.55-kor kezdődő Zsaru vagy csirkefogóban emellett pofonok csattognak, s korabeli jókocsik ajtóit csapkodják, nos, az az absnicli: a lényeg mellékes része, finom, de a tányéron meghal. S ha már franciák, csak kilencig kell várnunk ugyanitt a Fantomasra, amit azért szeretünk, mert Fufu azt üvölti benne, hogy "második terítés, második terítés!" és még egy kolompja is van hozzá.

Szombaton Kodály Zoltán 47. születésnapját köszönti - hohó! - az RTL Klub éjfél után, amikor önök a beintésemre elkezdik Julie Andrewszal énekelni, hogy Doe, a deer, a female deer, Ray, a drop of golden sun, Me, a name I call myself... Szóval szolmizálunk egy nagyot együtt, mint más rendes emberek szombat éjszakánként, a módszer nagyobb dicsőségére. S mindezt azért tehetjük, mert a Tv2-n már este hétkor megnéztük a brit testvérlapunk (Kutyák és Lovak) igaz történetét feldolgozó Notting Hill című filmet. Tényleg, látták már a címlapunkat? Nem szabadna műhelytitkokat kifecsegnem, de nem állom meg: az e heti Kutyák és Lovak Semjén Zsoltot hozza címlapon és lóháton. Kilenckor viszont a Film+ 2 hozta a világ 10 legjobb filmje közül a harmadikat, a Fantomas visszatért; van a végén egy szárnyas Citro‘n, annak látásáért tényleg érdemes élni. Ugyanerről a listáról a főfilm+ öt magasságában a negyedik helyezettet is leadja, igen, kitalálták: Támad a Mars! Az RTL nem csak a híradójában keményít, valami RTL+ nevű csatorna a Száll a kakukk fészkére c. elmebajt is leadja, nyilván célozgatnak. Tévézni snassz és retró.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.