David Finchernek A közösségi hálóban már sikerült méltóképpen megénekelnie az új idők új hősét, az ún. kockát. Zuckerberget és társait arról lehet megismerni, hogy miközben emberfeletti technikai intelligenciával bírnak, szociális skilljeik átlagon aluliak. Fincher ebből a szituációból komoly életrajzi dámát kanyarított, pedig a pubertáskorból még alig kinőtt zsenik hatalomátvétele akár komédiaként is működhetne. És működik is a Mike Judge által kreált Szilícium-völgyben, amely, mint a cím finoman sejteti, az online cégek Mekkájában játszódik, és a szokásos felemelkedéstörténetet meséli el, egy kicsit másképp. Főhősünk, a Zuckerbergre gyanúsan hasonlító Richard, egy új fájltömörítési eljárással hívja fel magára két rivális techguru figyelmét. A vélhetően Bill Gatesről mintázott Belson tízmillió dollárért rögtön meg is venné az ötletet, a Steve Jobsra hajazó Gregory viszont csak részesedést kér a cégből, amelyet cserébe segítene felfuttatni. Richard az utóbbi opciót választja, és a döntését szinte azonnal meg is bánja. A semmiből felépíteni egy start-up vállalkozást még releváns tapasztalatok birtokában sem egyszerű feladat, úgy meg pláne nehéz mutatvány, ha a főnök gyakorló pánikbeteg, kollégáit pedig a hasonszőrű lakótársaiból verbuválja.
A baráti közösséget egy ponton mégis illene professzionális intézménnyé, vagyis munkahellyé szervezni. A közösségi hálóhoz hasonlóan a sorozat is ezt a folyamatot próbálja dokumentálni, és erre a feladatra Mike Judge-nál, a Hivatali patkányok rendezőjénél kevés alkalmasabb személy létezik. Judge ugyanakkor nemcsak a szexuálisan frusztrált kockafejűek világáról készít analízist, menet közben a teljes hi-tech színtért is kiszatirizálja, hasonló precizitással. A Szilícium-völgyet valójában nem is a poénjai emelik ki a sitcom-dömpingből, hanem az, hogy annyira komolyan veszi a saját témáját, amennyire csak lehetséges.
Az HBO sorozata
