Tévésorozat

Szilícium-völgy

  • Baski Sándor
  • 2014. július 27.

Interaktív

David Finchernek A közösségi hálóban már sikerült méltóképpen megénekelnie az új idők új hősét, az ún. kockát. Zuckerberget és társait arról lehet megismerni, hogy miközben emberfeletti technikai intelligenciával bírnak, szociális skilljeik átlagon aluliak. Fincher ebből a szituációból komoly életrajzi dámát kanyarított, pedig a pubertáskorból még alig kinőtt zsenik hatalomátvétele akár komédiaként is működhetne. És működik is a Mike Judge által kreált Szilícium-völgyben, amely, mint a cím finoman sejteti, az online cégek Mekkájában játszódik, és a szokásos felemelkedéstörténetet meséli el, egy kicsit másképp. Főhősünk, a Zuckerbergre gyanúsan hasonlító Richard, egy új fájltömörítési eljárással hívja fel magára két rivális techguru figyelmét. A vélhetően Bill Gatesről mintázott Belson tízmillió dollárért rögtön meg is venné az ötletet, a Steve Jobsra hajazó Gregory viszont csak részesedést kér a cégből, amelyet cserébe segítene felfuttatni. Richard az utóbbi opciót választja, és a döntését szinte azonnal meg is bánja. A semmiből felépíteni egy start-up vállalkozást még releváns tapasztalatok birtokában sem egyszerű feladat, úgy meg pláne nehéz mutatvány, ha a főnök gyakorló pánikbeteg, kollégáit pedig a hasonszőrű lakótársaiból verbuválja.

A baráti közösséget egy ponton mégis illene professzionális intézménnyé, vagyis munkahellyé szervezni. A közösségi hálóhoz hasonlóan a sorozat is ezt a folyamatot próbálja dokumentálni, és erre a feladatra Mike Judge-nál, a Hivatali patkányok rendezőjénél kevés alkalmasabb személy létezik. Judge ugyanakkor nemcsak a szexuálisan frusztrált kockafejűek világáról készít analízist, menet közben a teljes hi-tech színtért is kiszatirizálja, hasonló precizitással. A Szilícium-völgyet valójában nem is a poénjai emelik ki a sitcom-dömpingből, hanem az, hogy annyira komolyan veszi a saját témáját, amennyire csak lehetséges.

Az HBO sorozata

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.