A nagyszülői korosztály helyzete különösen nehéz. Nekik van a legtöbb félnivalójuk a betegségtől, nekik kell a legszigorúbb elzártságban élniük, ráadásul sokuk úgy érzi, hogy a 9-től 12-ig számukra fenntartott bolti sáv miatt a fiatalabb vásárlók neheztelnek rájuk. Ám mindez nem is mérhető súlyosságban a legrosszabbhoz, az unokák hiányához. Ez utóbbi a témája a Vendég a háznál múlt keddi epizódjának is, és ahogy lenni szokott, a műsor – talán a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt – erős in medias res kezdést mutat be. Avagy fejest ugrik az unokanosztalgiába.
A probléma valós, és ott érint mindannyiunkat, ahol a legjobban fáj: a szeretteinktől szakít el a vírus. Az elzártság az idős korosztály nagy részének egyik legfontosabb létfunkcióját lehetetleníti el. Számukra az unokázás nem puszta passzió vagy hobbi, de valódi, felelősségteljes, és sokszor létfontosságú feladat. Az a nagyszülő, akit épp a családjától, főleg az unokáitól tiltanak el, sok esetben a feleslegessé válás rémével is kénytelen szembenézni. Ez bizonyára nemcsak a nagymamák számára jelent lelki terhet, de hogy a nagypapákat miként érinti, arról nem szerezhetünk információkat, ugyanis őket en bloc kihagyták a műsorkészítők, nemhogy megszólalás, még az említés szintjén is.
Régi szokásától eltérően a Vendég a háznál ezúttal nem a helyzet sötétebb oldalára fókuszál. Végső soron mindegyik megszólaló bizonyosfajta derűvel és egészséges életösztönnel reagál a kialakult helyzetre. Biztosan akadnak, akik nehezebbnek élik meg az elzártságot, és olyanok is, akik még ennyire sem zavartatják magukat tőle – a mostani válogatás valahol a középmezőnyre van kalibrálva, és ez nagyban megkönnyíti a befogadást is.
Egy négyunokás nagymama elmeséli, hogy neki napi kapcsolata volt a gyerekekkel, ő ment értük az iskolába, főzött nekik, sokszor nála is aludtak. Ehhez képest az, hogy most Skype-on kénytelenek beszélni, nyilván radikálisan más, de így is igyekeznek tartalmasan eltölteni a közös időt. Meseolvasással, leckekikérdezéssel, közös játékkal – az online térben. Amikor pedig már nagyon frusztrálóvá válna a helyzet, a nagymamatársakból és régi nyugdíjasklubbeli barátokból verbuválódott Skype-csoportban mindenki alaposan ki tudja panaszkodni magát.
Hasonló szívósságról számolt be egy másik nagyi is, aki korábban be sem tudott volna kapcsolni egy laptopot, most meg az a legnagyobb problémája, hogy az átküldött leckék JPEG képfájljait nem tudja messengeres chatelés közben megnyitni.
Némiképp a levegőben lóg ennyi pozitív hang után Mihalec Gábor pár- és családterapeuta szakértői megszólalása. A Kossuth egyik legtöbbet foglalkoztatott, már-már házi pszichológusa egy különös veszélyre hívja fel a figyelmet. Meglátása szerint ugyanis a figyelemelterelő tejes kávé és aprósütemény híján, a puszta képernyő előtt ülve könnyen lelepleződhet, hogy a nagyszülők és az unokák jó részének nincs is mit mondania egymásnak. Ami nagyon könnyen elképzelhető, persze, bár az nem világos, hogy miért ne lehetne online is úgynevezett „small talkot” folytatni bárminemű teasüteményekről, és az is rejtély, hogy miért lenne minden nagyszülő csak és kizárólag a házi koszt felől értelmezhető. Másfelől pedig mivel a műsor megszólalóinak egyike sem panaszkodott a témahiányra, az okfejtés mondhatni üresbe fut.
A megszólított unokák sem panaszkodnak témahiányra, legfeljebb arra lőnek el pár ironikus megjegyzést, hogy technikailag azért volna mit befoltozni a mamai tudáson. És a nagyik igyekeznek: a megkérdezettek jelentős többsége – mindkét generációból – próbálja ugyanis az online kommunikációs csatornákat előnyben részesíteni. Nagy kivétel a cikkünk elején idézett Kossuth-rajongó nagyi, aki inkább a hagyományos telefonálás híve. Erről, mint hamar kiderül, egy költeményt is szerzett Halló, mami! címmel, mely vers sikerrel szerepelt az Írószövetség és a Kossuth rádió közös verspályázatán – a felolvasás alapján nem is érdemtelenül.
Vendég a háznál, Kossuth rádió, május 19.
