Olyan ez az egész, mint amikor Athos meghalt. Mert tudod, ő nem úgy halt meg, ahogy Dumas megírta, bár az is szép volt. Valójában, az életben úgy esett, hogy Athosz kurva öreg volt. Egy kövér aggastyán.
S amikor eljött az ideje, fogta, kinyitotta a gardróbszekrényt, elővette az ímmel-ámmal összehajtogatott egyenruháját, a liliomosat, jaj, öreganyám, fleur de lys, fölhúzta combig érő csizmáját, kardot kötött, s elindult még egyszer a Sarutlan Karmeliták kolostorához. Átóvakodott a kocsik közt a Szent Mihály útján, volt, aki rádudált, a gyalogosok némelyike is megnézte magának, de egy tiszteletlen hang sem volt, a turisták sem ugrottak oda hozzá holmi közös fotó kedvéért. Aztán átvágott a Luxembourg kerten, s már ott is volt a karmelitáknál. Jött egy gárdista, és röhögve ledöfte, aztán továbbment. Így halt meg Athos, szóval mindenki számított rá, de mégis borzalmas érzés volt, hogy ennek a testőrcuccnak vége van. Van egy, a kifutó időszaka elején járó társaság, akik… hogy is mondjam finoman, nos, felkészülten érkeztek a Csillagok háborúja magyarországi premierjéhez. Innen visszapillantva épp a megfelelő korban látszottak lenni, csak hát az pont az akceleráció kora volt, így őket már érettségi előtt sem lehetett könnyen átverni. Tudták, hogy létezik egy Mars nevű távoli bolygó, ahol emberek élnek, és stírölik a vörös hajú csajokat, vagy éppenséggel pisztolyt, kardot rántanak értük, s ha a végén pucolni kell, szárnyra kap alattuk a Citroën. S tudták azt is, hogy egy párizsi testőr pont annyit ér, mint egy Saint Tropez-i csendőr. Egy sou-val sem kevesebbet, egy centime-mel sem többet. Kilencvenhárom éves korában meghalt Michel Galabru francia komikus, egyszerűen elaludt, s nem kelt fel: álmában érte a halál, hisz ott is élt, az álmokban. Jellegzetes figurája leginkább a csendőrfilmekből ismert, de közel háromszáz filmben játszott, s a színpadról is csak tavaly novemberben lépett le: azt mondta, fáradt. Meghalt tehát, de az a Mars nevű bolygó még megvan. És ugyanolyan messze van, mint akkor, vagy még messzebb. Egyszer azt hittük, hogy mi is odaköltözünk, stírölni a vörös csajokat, de érzéki csalódás volt. Nyugi, a tévében mindig lesznek csendőrfilmek, az élet pedig tele van kedélyes nagypapafigurákkal, bár az elég biztosnak látszik, hogy a Mars nem jön már közelebb soha. Egy ideje biztosan távolodik, s most már viszi magával az öreg Galabrut is.
Szombaton (9-én) már délután öldöklő csata bontakozik ki a magyar emberek kedvenc televíziós csatornái, a Duna és Tv2 között. Negyed négykor a Dunán A Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-adaptáció kezdődik. A film 1960-ban készült, ha úgy vesszük, Mikszáth épp kapóra jött a korszellemnek, de mégsem tudott az nagyon mit kezdeni vele. Szokás mondani ilyenkor, hogy ezek a filmek legalább arra jók, hogy pár embert belecsaljanak a regény elolvasásába, így egyáltalán az olvasásba. Mert az olvasás jó, ez meg egyenesen a mondott szerző (egyik) fő műve. Nos, nem csalnak senkit, sehová. Fél óra sem kell, s máris lehet kapcsolni a Tv2-re, ahol Az elveszett frigyládai fosztogatói mérik össze az erejüket az elveszett frigyláda osztogatóival. S ha már ez így szóba jött, este hétkor dettó a Tv2-n A Pogány Madonna, a magyar Piedone Tihanyban jön. Kiabáljuk együtt, jó hangosan: Aranyfej, Aranyfej, úgysem hallja meg senki.
Vasárnap is ugyanebben az áporodott tempóban folytatódik a tévézés, mintha mind a háromszáz csatornán egy M3 Retró lenne. Megint negyed négy körül kezdünk a Dunán, konkrétan a Goldfingerrel. De negyedóra múltán el lehet innen húzni a Film Caféra, mert kezdődik A Hatfield–McCoy-viszály. Ja, mondhatnánk erre is, hogy tetszettek volna olvasni inkább, ha mást nem, hát a Huckleberry Finn kalandjait. De nem mondjuk. S nem is gondoljuk a magunk részéről. Találtunk még valami mai pitéknek szólót: az Eredet lesz a Coolon. Amúgy bérgyilkoserdő: Bérgyilkosék az RTL II-n, Bérgyilkosok a Film+-on, Leon, a profi (aki ugye szintén muzsikus) az RTL-en. A tévé: lapos.
