„A ló olyan sötét, mint az éjszaka” – nyilatkozta cinikusan Paul Busch cirkuszigazgató az 1899-es bécsi szezon megnyitása előtt, holott ő maga éppenséggel lóidomárként alapozta meg a karrierjét, és lovas számok mestereként is végezte be pályafutását. Ahogy a klasszikus modern cirkusz számtalan vezető személyisége, ő is azt a hagyományt folytatta, amelynek pont 250 éve az angol dragonyos, Philip Astley adta meg a kezdő lökést, amikor a Londonban megnyitott lovasiskoláját reklámozva ügyességi számokat mutatott be a nagyérdeműnek. Ez önmagában még nem lett volna elég egy új intézménytípus megteremtéséhez, ám Astley nemcsak hogy kör alakú terepen vezette lovait, hanem egyre változatosabbá tette műsorát mindenféle bohóc, kötéltáncos és zsonglőr alkalmazásával.
Nem véletlen hát, hogy a bécsi Prater közvetlen szomszédságában lakozó Cirkusz- és Bohócmúzeum (Circus- & Clownmuseum) előterében egy kitömött, bojtos szerszámokkal felékszerezett paci néz a látogatóra. Hogy maga az állat, illetve mellette az idomárnak beöltöztetett próbababa honnan származik, nem tudni, ám az biztos, hogy a nemesfém felszerelés – és egy épületdíszként szolgáló kő lófej – a Circus Renzé, egy 19. századi németországi, de Bécsben is állandó játszóhellyel rendelkező cirkuszdinasztia vállalkozásáé volt. E becses emléktárgyak fennmaradása egy Heino Seitler nevű, rövidke bohóckarrierrel (de a náci múltjával már kevésbé) büszkélkedő újságíró, cirkuszkritikus és rendőrhivatalnok érdeme, aki 1935-re már komoly magángyűjteményt hozott össze, s jó harmincévnyi kilincselés után elérte, hogy a kerületi helytörténeti múzeum átvegye és kiállítsa a becses objektumokat, melyek túlnyomó része – munkaköri ártalom! – bohócelődök és -kortársak cirkuszi, varietébeli és filmes pályafutását tükrözte.
Több mint negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kicsi, de legalább saját bejáratú helyet kapjon a gyűjtemény a Prater mellett, ahol 2011 óta egyleti formában, önkéntes alapon, minimális költségvetéssel egykori cirkuszosok működtetik a kiállítást – a pénzeszközökhöz és a berendezett térhez hasonlóan szűkre szabott nyitvatartási időben. Ezt akkor törik meg – hetente akár többször is –, amikor gyerekeknek szóló bűvészmatinék és kisebb kabaréestek előtt nyitják meg az ajtót.
A nagy ellenálló
Aligha akad még egy ágazat az előadó-művészetek körében, amely annyira ellenállna a muzealizálásnak, mint a cirkusz. Nemcsak azért, mert az állandóan utazó vállalkozások legkisebb gondja is nagyobb (volt) annál, hogy őrizgessék, pláne professzionálisan gyűjtsék a tevékenységükkel összefüggő tárgyakat és dokumentumokat. Hanem azért is, mert – a kőszínházzal vagy a balettel és operával ellentétben – a művészettörténet-írás mostohagyermekeinek számítottak, sőt leginkább egyáltalán semminek sem számítottak. Így aztán ami fennmaradt, az javarészt a sok-sok habókos rajongónak köszönhető, a 20. század második felétől kezdve pedig a népszerű városi kultúra iránt érdeklődni kezdő múzeumoknak is, ahová különféle hagyatékokból szép lassan bekerültek a vonatkozó relikviák.
Ehhez képest igazi ínyencdarabokat is kínál a meglehetősen amatőr módon prezentált, de legalább tematikusan többé-kevésbé rendszerezett tárlat, amely – a cirkusz bombasztikus retorikájának megfelelően és megtévesztően – egyedülállóként hirdeti magát. A korai, ma már csillagászati összegekért vesztegetett plakátok és illusztrált hirdetmények mellett a főszereplők persze a bohócok a maguk miniatűr hegedűivel, sörösüvegből fabrikált furulyáival és maszkjaival. A halhatatlan formájú cipők, a márkajegyként használt jelmezek, segédeszközök olyan letűnt sztároktól származnak, mint Grock, Charlie Rivel és a Fratellini fivérek (és a fiatalkorú megrontása miatt a közelmúltban elítélt David Larible). A pécsi születésű Zoli bohóc, alias Fips, vagyis a világjáró, majd a nácik által Budapestről elhurcolt törpebohóc, Hirsch Zoltán is felbukkan egy-egy megsárgult fotográfián. A zsonglőrök és akrobaták is szép számmal képviseltetnek – flitteres fellépőket, egyensúlyozó padokat, bumerángokat, utazóládákat, trapézokat, egykerekű és minibicikliket láthatunk bájosan lerongyolt állapotban, és sajnos minimális mennyiségű információ kíséretében. Ez általában is érvényes az egész múzeumra, holott például a bűvészkellékek megérnének több misét is. Főleg azért, mert lenyűgöző mennyiségű és minőségű képes, szöveges és tárgyi anyag gyűlt össze – a legendás szabadulóművész Weisz Erik, alias Houdini lakatját is beleértve –, ráadásul a múzeum mostani vezetősége épp egy bűvészdinasztia csemetéiből verbuválódott.
Ennél szegényesebb, de nem kevésbé inspiratív a legkorábbi mutatványoskultúrát is megidéző szörnyszülött-galéria, amely épp elavultsága és persze a politikai korrektségtől fényévekre lévő jellege miatt különösen rászorult volna a bővebb kontextualizálásra. Hiszen sziámi ikrek, farkasemberek, tetovált hölgyek, túlsúlyos dámák, óriásira nőtt férfiúk, kéz és láb nélküli, valamint törpenövésű emberek mutogatása mint külön műfaj ma már szerencsére elképzelhetetlen, ám jó pár évszázadon át a vállalkozóknak zsíros üzletet, a mutogatottaknak – szerencsés esetben – tisztes megélhetést, a látogatóknak pedig szerencsétlenül közvetített természettudományos ismereteket nyújtott.
Bár a múzeumi dolgozók a szabadidejükben épp a pincehelyiség szalonképessé tételén dolgoznak, hogy további kiállítóteremmel és eredeti kellékeket felhasználó bárral, valamint miniszínpaddal bővüljön a rendelkezésre álló tér, ez még mindig édeskevés lesz egy tisztességes múzeumi prezentáláshoz. Hiába zsúfoltak össze igazi kincseket a látogatók számára a mintegy 20 ezer objektumot számláló gyűjteményből, egy átfogó és kultúrtörténetileg alapos tárlathoz legalább háromszor-négyszer nagyobb alapterületre és nem kevés anyagi, szellemi befektetésre lenne szükség. Holott lenne itt mit megmutatni, főként aktuális vonatkozásban: a testkép és a női szerepek változásait, a technikai fejlődést legalább annyira izgalmas lenne végigkövetni, mint a cirkusztörténet egészére jellemző nemzetköziség kérdését (más néven migrációt, vagyis vándorlást) vagy a cirkuszok átpolitizáltságának történetét. És akkor a múzeum mottójaként használt, André Hellertől származó idézet („A valódi álmok és a megálmodott valóság archívuma”) is elnyerné méltó helyét.
Bécs, Ilgplatz 7. (a belépés díjtalan)
