Interaktív

A nagy ötletek köztudomás szerint gyakorta igen egyszerűek. Néhány év leforgása alatt legalább féltucat csatornán megfordult, és mára már utódprogramokat is fialt például az a 2007-ben indult tévés játék, amely a színészképzés frissességi helyzetgyakorlatait a tábortűz körüli diákhumorral elegyítette.

Mert „nem bagatellizálták el a problémát”.

A Kossuth rádióban minden hétköznap a délután 2 órai híreket követően egy félórás (egészen pontosan 24 perces) interjúé az éter. Illetve nem is interjú ez, hanem portré, legalábbis ezt állítja a műsor alcíme (főcíme: Arcvonások). Igaz, a portrét általában valaki mások festik az emberről, még ha csak szavakkal is, itt meg, ugye, a 24 perces adásidőből tulajdonképpen 23 és felet maga az alany beszél végig, tehát inkább önarckép lesz ez, vagy ha mégis maradnánk az interjúnál, akkor egy igencsak előzékeny fajta.

Kilencvenéves korában elhunyt Ekecs Géza, a Szabad Európa Rádió egykori szerkesztő-műsorvezetője, aki Cseke László néven nemcsak a hallgatók kedvencévé, de a hatvanas évek hazai kémelhárítóinak és propagandistáinak a mumusává is vált. Még mozifilmet is készítettek róla karaktergyilkossági céllal.

David Simon sorozatai kísértetiesen hasonló élményt nyújtanak egy alapos oknyomozó riport olvasásához: ugyanúgy az átfogó megértés megnyugvását és a mocsokba való mély betekintés felzaklató érzését váltják ki.

A civilekkel csak a baj van, a civilek mind álcivilek – ilyen és ehhez hasonló röhejes lózungokat gyakran hallunk, a többi közt Mészáros Lőrinc tévéjéből is, ám ha belebotlunk az Echo Tv Civil kör című műsorába, akár még meggondolatlanul rá is bólinthatunk e roppant kétes állításokra. Merthogy ott ül a stúdióban a műsorvezető, Velkovics Vilmos vendégeként két jobbos sajtómunkás, valamint DJ Jeszi személyében egy valóságos „politikai hobbista” – és tényleg csak a baj van velük, álcivilekkel.

Valamiért egyre kevesebben kíváncsiak a „Soros megölte volna az anyját” jellegű riportokra.

A Tabukról tabuk nélkül nem könnyű sorozat.

„Vicc-e az, amiről állítanom kell, hogy vicc?” – tette fel ezt a kézenfekvőnek tűnő, de persze lét- és nyelvfilozófiailag is igen fogós kérdést korántsem tréfássága miatt emlékezetes utolsó kötetében Esterházy Péter. Naivan gondolnánk is, hogy a jó viccnek valóban nem kell cégér, csakhogy a gyakorlatban nem nagyon hagynak teret nekünk a humor önálló felfedezésére; biztos, ami biztos, előre szólnak, hogy jön a tréfa, aztán vagy nevetünk, vagy nem.