Az elmúlt hetekben-hónapokban elég nagyot mentek a Williams fiúk, Harry és Jack. Két hatrészes minisorozat is kijött a nevük alatt: a másik a Rellik (értsd: Killer visszafelé, róla majd később), az egyik, amiről most beszélünk, a Hazug. Mindkét széria narratív formabontásával tüntet, és ugyanúgy zavarba hozza a nézőt azzal, hogy hibái ellenére is lebilincselő. A Hazug témája a nemi erőszak (vagy annak gyanúja), amit az írók a feltételezett elkövető és az áldozat perspektívájából is megvizsgálnak.
Az alapos, pszichológiai realizmus iskoláját követő brit krimi hagyományaihoz hűen nem érik be az egyszerű és látványos rape-revenge formulával. Sokáig még az is homályban marad, hogy egyáltalán történt-e erőszak. A nézők itt-ott elhintett nyomokat kapnak, amelyek igazolhatják vagy cáfolhatják mindkét felet. E jótékony kétely átszövi egyaránt a kameramunkát, a színészi játékot (Ioan Gruffudd tesz róla, hogy megnyerő sebészéről ne tudjunk rosszat feltételezni) és a párbeszédeket: minden új jelenet és beállítás arra kényszeríti a nézőt, hogy újrarendezze az elvárásait.
A Hazug nem magára a bűnre kíváncsi, hanem az utóhatásaira és azokra az ezerszer megvitatott, megosztó és máig meg nem oldott nemierőszak-diskurzusokra, amelyek magukban foglalják az ön- és áldozathibáztatást, illetve a nők szavahihetőségének programszerű kétségbe vonását. A széria akkor kezd enyhe lejtmenetbe, amikor világossá válik az egyik fél hazugsága – ezzel egy időben műfajt és hangnemet vált, amit már jóval kevésbé uralnak az alkotók. De a Liar még ezzel együtt is izgalmas és okos sorozat.
Az HBO műsorán
