Rádió

Sírva vigadó

Humorműsor a Klubrádióban

Interaktív

„Vicc-e az, amiről állítanom kell, hogy vicc?” – tette fel ezt a kézenfekvőnek tűnő, de persze lét- és nyelvfilozófiailag is igen fogós kérdést korántsem tréfássága miatt emlékezetes utolsó kötetében Esterházy Péter. Naivan gondolnánk is, hogy a jó viccnek valóban nem kell cégér, csakhogy a gyakorlatban nem nagyon hagynak teret nekünk a humor önálló felfedezésére; biztos, ami biztos, előre szólnak, hogy jön a tréfa, aztán vagy nevetünk, vagy nem.

A Klubrádió havonta jelentkező humorműsora sem árul zsákbamacskát, a visszafogottan frappáns Kinevetsz a végén! cím határozott állításával olyan hallgatói elvárást kelt, amit nem mindig egyszerű teljesíteni. Pláne, hogy az egésznek úgy fut neki, hogy nincsen gyakorló humorista a fellépők között. Nem értünk hozzá, de olybá tűnik, hogy rohamléptekben professzionalizálódó világunkban a humor sem lehet kivétel: ez is egy szakma, amit szakemberek művelnek. Ám a humor kurrens világsztárjai – mondjuk Ricky Gervais-től Louis C. K.-n vagy Amy Schumeren át akár John Oliverig – épp emiatt, tehát egyfajta új hitelesség érdekében igyekeznek nagyon nem humoristának tűnni.

A Kinevetsz a végén! többnyire a színház felől érkező résztvevői ezzel szemben mintha azon dolgoznának, hogy minél inkább humoristának tűnjenek, s paradox módon annál kevésbé életszerű a műsor, minél jobban sikerül ez nekik. Mindezek után már tényleg csak hab a tortán, hogy ráadásul a humor fő forrásának a műsor stábja a mai magyar politikai színjátékot teszi meg, ami akárhogy is nézzük, se nem túl változatos, se nem túl vidám anyag.

A Borgula András vezette műsor havonta jelentkezik egy-egy, az előző hónap végén élőben rögzített humorest szerkesztett anyagával. Ezeken az esteken a szereplők (leggyakrabban: Kerekes Viktória, Arató András és Kálid Artúr) az utóbbi idők hírei közül mazsolázva töltik meg sziporkáikkal a műsoridőt. Lehet, hogy a Kinevetsz a végén! gazdái a tizennyolc évad után meglehetős érdektelenségben kimúló Heti hetes után maradó űrt akarták betölteni, vagy csak azt gondolták, van ebben a formátumban (annak rádiós változatában is) még erő, és van rá kereslet is – nem tudhatjuk. Mindenesetre nem variáltak rajta sokat: Borgula (épp mint Csiszár vagy Jáksó egykor) beolvas egy hírt, a többiek meg vérmérsékletük szerint reagálnak. Nyilvánvaló, hogy a Heti hetesről sok rosszat el lehetett mondani, de azt biztosan nem, hogy ne épített volna az aktualitásra. A Kinevetsz a végén!, talán mert csak havonta jelentkezik, ebben biztosan kevésbé hatékony (ráadásul a Hetes stúdió le is körözi őket, igaz, ott nem állítják, hogy mindez vicces volna): gyakran érezni, hogy túl régiek, tulajdonképpen elhasználtak már a beválasztott hírek, és így a rájuk adott reakciók is csak korlátozottan lehetnek érdekesek. Nem kizárt, hogy ezt megérezve irányítja a stáb a viccelődést feltűnően sokszor a komolyság felé, mintegy az (elveszett) aktualitás mögötti mélyebb igazságra rámutatva. De ez meg szájbarágósan hat egy humorműsortól. Mire a Balog Zoltán emberminiszter egy csapásra legendássá váló kijelentésére (a fogantatás pillanatában dúdoló várandós édesanyákról és édesapákról) adott kommentárok október 21-én eljutnak a Klubrádió hallgatóihoz, már nemcsak, hogy kiröhögtük magunkat a dolgon, de szinte el is felejtettük. Hasonlóképp az Orbán Viktorról elnevezett szingapúri orchideához – igen, volt valami ilyesmi még szeptemberben, de annyi minden történt már azóta. Az egyetlen lehetőség, hogy a műsor élő maradjon, az volna, ha a reakciók frissebbek lennének, és, mondjuk, nem az első felháborodás hangjait imitálnák újra meg újra. Balog felvetésére random dalcímeket felhozni nem túl eredeti ötlet, és attól sem kapunk röhögőgörcsöt, ha azt halljuk, Orbánról inkább kutyakaját kellett volna elnevezni.

És ez tovább is visz egy másik, még alapvetőbb problémához: habár érthető és nyilván érezhető is, hogy a Kinevetsz a végén! egy szűkebb, abszolút egyetértő és együtt gondolkodó közösség számára készült, amikor a közönség kiszolgálása bizonyos nevek gépies ismételgetésévé egyszerűsödik, az valójában épp annyira kevéssé mulatságos, amennyire kevéssé felszabadult és felszabadító. Vannak üdébb pillanatok, persze, de aztán mindig kiderül, hogy minden rossz, és erről X és Y tehet, általában kormánytagok, mint azt sejthetjük már jó előre. Emlékszünk még, amikor a kilencvenes években Sas Józsefnek elég volt kimondania, hogy Torgyán, és rázkódott a röhögéstől a fél Nagymező utca? Ezt pont jobb volna elfelejteni már.

Kinevetsz a végén!, Klubrádió, ok­tóber 21.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.