Rádió

Sírva vigadó

Humorműsor a Klubrádióban

Interaktív

„Vicc-e az, amiről állítanom kell, hogy vicc?” – tette fel ezt a kézenfekvőnek tűnő, de persze lét- és nyelvfilozófiailag is igen fogós kérdést korántsem tréfássága miatt emlékezetes utolsó kötetében Esterházy Péter. Naivan gondolnánk is, hogy a jó viccnek valóban nem kell cégér, csakhogy a gyakorlatban nem nagyon hagynak teret nekünk a humor önálló felfedezésére; biztos, ami biztos, előre szólnak, hogy jön a tréfa, aztán vagy nevetünk, vagy nem.

A Klubrádió havonta jelentkező humorműsora sem árul zsákbamacskát, a visszafogottan frappáns Kinevetsz a végén! cím határozott állításával olyan hallgatói elvárást kelt, amit nem mindig egyszerű teljesíteni. Pláne, hogy az egésznek úgy fut neki, hogy nincsen gyakorló humorista a fellépők között. Nem értünk hozzá, de olybá tűnik, hogy rohamléptekben professzionalizálódó világunkban a humor sem lehet kivétel: ez is egy szakma, amit szakemberek művelnek. Ám a humor kurrens világsztárjai – mondjuk Ricky Gervais-től Louis C. K.-n vagy Amy Schumeren át akár John Oliverig – épp emiatt, tehát egyfajta új hitelesség érdekében igyekeznek nagyon nem humoristának tűnni.

A Kinevetsz a végén! többnyire a színház felől érkező résztvevői ezzel szemben mintha azon dolgoznának, hogy minél inkább humoristának tűnjenek, s paradox módon annál kevésbé életszerű a műsor, minél jobban sikerül ez nekik. Mindezek után már tényleg csak hab a tortán, hogy ráadásul a humor fő forrásának a műsor stábja a mai magyar politikai színjátékot teszi meg, ami akárhogy is nézzük, se nem túl változatos, se nem túl vidám anyag.

A Borgula András vezette műsor havonta jelentkezik egy-egy, az előző hónap végén élőben rögzített humorest szerkesztett anyagával. Ezeken az esteken a szereplők (leggyakrabban: Kerekes Viktória, Arató András és Kálid Artúr) az utóbbi idők hírei közül mazsolázva töltik meg sziporkáikkal a műsoridőt. Lehet, hogy a Kinevetsz a végén! gazdái a tizennyolc évad után meglehetős érdektelenségben kimúló Heti hetes után maradó űrt akarták betölteni, vagy csak azt gondolták, van ebben a formátumban (annak rádiós változatában is) még erő, és van rá kereslet is – nem tudhatjuk. Mindenesetre nem variáltak rajta sokat: Borgula (épp mint Csiszár vagy Jáksó egykor) beolvas egy hírt, a többiek meg vérmérsékletük szerint reagálnak. Nyilvánvaló, hogy a Heti hetesről sok rosszat el lehetett mondani, de azt biztosan nem, hogy ne épített volna az aktualitásra. A Kinevetsz a végén!, talán mert csak havonta jelentkezik, ebben biztosan kevésbé hatékony (ráadásul a Hetes stúdió le is körözi őket, igaz, ott nem állítják, hogy mindez vicces volna): gyakran érezni, hogy túl régiek, tulajdonképpen elhasználtak már a beválasztott hírek, és így a rájuk adott reakciók is csak korlátozottan lehetnek érdekesek. Nem kizárt, hogy ezt megérezve irányítja a stáb a viccelődést feltűnően sokszor a komolyság felé, mintegy az (elveszett) aktualitás mögötti mélyebb igazságra rámutatva. De ez meg szájbarágósan hat egy humorműsortól. Mire a Balog Zoltán emberminiszter egy csapásra legendássá váló kijelentésére (a fogantatás pillanatában dúdoló várandós édesanyákról és édesapákról) adott kommentárok október 21-én eljutnak a Klubrádió hallgatóihoz, már nemcsak, hogy kiröhögtük magunkat a dolgon, de szinte el is felejtettük. Hasonlóképp az Orbán Viktorról elnevezett szingapúri orchideához – igen, volt valami ilyesmi még szeptemberben, de annyi minden történt már azóta. Az egyetlen lehetőség, hogy a műsor élő maradjon, az volna, ha a reakciók frissebbek lennének, és, mondjuk, nem az első felháborodás hangjait imitálnák újra meg újra. Balog felvetésére random dalcímeket felhozni nem túl eredeti ötlet, és attól sem kapunk röhögőgörcsöt, ha azt halljuk, Orbánról inkább kutyakaját kellett volna elnevezni.

És ez tovább is visz egy másik, még alapvetőbb problémához: habár érthető és nyilván érezhető is, hogy a Kinevetsz a végén! egy szűkebb, abszolút egyetértő és együtt gondolkodó közösség számára készült, amikor a közönség kiszolgálása bizonyos nevek gépies ismételgetésévé egyszerűsödik, az valójában épp annyira kevéssé mulatságos, amennyire kevéssé felszabadult és felszabadító. Vannak üdébb pillanatok, persze, de aztán mindig kiderül, hogy minden rossz, és erről X és Y tehet, általában kormánytagok, mint azt sejthetjük már jó előre. Emlékszünk még, amikor a kilencvenes években Sas Józsefnek elég volt kimondania, hogy Torgyán, és rázkódott a röhögéstől a fél Nagymező utca? Ezt pont jobb volna elfelejteni már.

Kinevetsz a végén!, Klubrádió, ok­tóber 21.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.

Árvák harca

A jelenből visszatekintve nyilvánvaló, hogy a modern, hol többé, hol kevésbé független Magyarország a Monarchia összeomlásától kezdődő történelmében szinte állandó törésvonalak azonosíthatók.