Pedig a forgatókönyvíróvá vált exújságíró valójában nagyon szűk területeket szondáz meg (Baltimore al- és felvilága, a Katrina utáni New Orleans, Yonkers faji ellentétei, egyetlen egység az iraki háborúban), amelyek azonban részletgazdag ábrázolásuk okán egész univerzumoknak tűnnek. Simon olyan jól ismeri a közösségeket, amelyekről ír, hogy észrevétlenül el tudja rejteni történeteikben a fikciós elemeket (vagyis inkább olyan fikciós elemeket tud gyártani, amelyek megszólalásig hasonlítnak az „igazihoz”).
A Fülledt utcák, eltérően az előző sorozataitól (Drót, Gyilkos megszállás, Treme, Mutassatok egy hőst!), már kevesebb valós részletet tartalmaz, ám a valódiság illúziója itt sem kevésbé meggyőző. A téma ezúttal a 70-es évek New Yorkjának épp induló pornóipara, de ez csak ürügyként szolgál ahhoz, hogy Simon az egész Times Square környéki flórát és faunát megvizsgálja. Mintát vesz minden egyes csoportból (prostituáltak, stricik, melegek, írek, olaszok, koreaiak, gengszterek, rendőrök és sofőrök), így több főhőst (vagy egyet sem) jelöl ki, akiknek alaposan jelleme mélyére ás, anélkül, hogy feláldozná az átfogó társadalmi elemzést. A sorozat kép- és hangsávja is lenyűgözően telített, a néző tekintete és füle hosszan elidőzhet a korhű utcaképeken és zajkulisszán. S persze most is a mindennapi, banális helyzetek rejtekéből ijeszt ránk a lényeg – alig kapunk jelzéseket arról, hogy épp valami fontos zajlik. A mesteri valóságillúziót még a nevesebb színészek hangsúlyos jelenléte sem sűrűn töri meg: Maggie Gyllenhaalé semmiképp sem. James Franco azért túltolja párszor. A többiek viszont a másutt megszokott bevezetés és előzetes karakterépítés nélkül is kész, plasztikus figurákat keltenek életre. A Fülledt utcák nem kezdődik el és nem ér véget – a tökéletes „közben” illúzióját nyújtja, ami annyira hasonlít az életre.
Az HBO műsorán
