Amikor Sztupa és Troché az ablaknál állva nézték az esőt, minden túl egyszerűnek tűnt, lecsorgott a víz az ablakon, s a köves út szélén híztak szépen a tócsák, a tükrükön pedig buborékok pattantak szakadatlan. Szakadt. Nem átfutó zápor, nem is zivatar, pedig nyár van, csak sima eső, nem dörög, nem villámlik, csak futnak le a cseppek az ablakon. Sztupa arra gondolt, hogy ha nem dőlne, csak mondjuk, szemerkélne, és a szél megfújná egy kicsit, akkor kint ülne a kocsma udvarán, s az érkező stammgasztok az ajtóból odavetnék neki, hogy „friss levegő, mi”, s ő bólintana helybenhagyólag. Troché bent inná a sört velük, és szarna kihozni az övét, be kellene menni érte, de ő akkor is kihozná, visszatérne silbakolni őrhelyére, hisz csak szemerkél, jó is, hogy a szél az arcába csapja kicsit. De zuhogott, úgyhogy erről szó sem lehetett, s persze arról sem, hogy kiálljon az udvarba és az égre emelje kezét, úgy fogadja az esőt, csak ronggyá ázna, így aztán jobbról az ablaknál állva nézte, hogyan csorognak a cseppek lefele az ablakon. Troché a bal oldalról nem kívánkozott máshová. Nézte a tócsákat, a cseppek függönyét, az ablaküveget, próbált befogni mindent, amit egy eső vizuálisan csak nyújthat, s lassan beleszédült. Nem szédülés ez, mondta magának, csak a gyomrod emelkedik, inkább valami atavisztikus félsz, elkaptad az esőcseppek tériszonyát, jön fel kicsit a gyomrod, te meg mész lefelé, elég egy pillanatra elkapni a tekintetedet, és máris elmúlik. Belenézhetnél a falon a tükörbe, hátrasétálhatnál az ajtóhoz, és felkapcsolhatnád (haha, feloltanád, mint rég) a villanyt fényes nappal, s akkor egy csapásra megszűnne a gyomor emelkedése, s magad is visszamagasodnál, nem lennél ilyen szárazon is esőverte, de mindjárt eláll úgyis.
Pénteken (28-án) visszatérünk régi kedvencünkhöz a skandináv, közelebbről norvég blackmetal muzsikához, s este nyolctól a Cinemaxon eltöltünk egy kellemes estét a Mayhem zenekar sztorijával és a tinédzserkor összes, csak jóval később nevesíthető nyomorúságával. A Lords of Chaos – A sötétség gyermekeinek (2018) Oslóban ténykedő hősei pont egyidősek a texasi Amarillóban tevékenykedő és megmutatkozó punkokkal, de a Bomb City (2017) csak éjfél előtt kezd ugyanitt, úgyhogy a kettő között elkortyolhatunk egy teát is stílusosan (teázni nem is lehet máshogy, elvinne a teaőrség).
Szombaton délelőtt lesz A kincses szigetnek egy angol adaptációja 1990-ből afféle matinéként 11.15-kor a Film+-on, tehát maradunk ezen az utazgatós vonalon. Ugyanekkor a Sonyn az Úton hazafelé hősei (személyes ismerőseink, Árnyék és tsai, egy dinkatök kutya meg egy macska) például a Sierra Nevadán vágnak át 1993-ban, ami úgy is szép teljesítmény, hogy közben folyamatosan pofáznak emberül.
Vasárnap már eleve diszkóritmusba írt klasszikusokat adnak. A Sonyn éjjeli negyed tizenkettőkor startol a Blöff. Sajna nem Cselescsávó Blöffje 1976-ból, hanem Madonnánéé 2000-ből, pedig az volt ám az igazi muri, volt egy jelenet, melyben a Cseles egy másik gengszter kesztyűjébe fújja bele az orrát, dőltek is a kacajtól a bérletesek a kültelki moziban, ahol magam is rezidens voltam. Meg jön a Léon, a profi (1994) is éjjel kettőkor a Mozi+-on.
Kedden a bűn világába repít a Cinemax, este nyolckor ugyanis a Gomorra c. sorozat mozis folytatása, A halhatatlan (L’immortale) tárgyalja Ciro di Marzio dolgait a kies Moldáviában, utána meg a Fekete és kék egy feka rendőrnő viszontagságairól regél a bűnös New Orleansban. Ne tévézzenek, mert elviszi magukat is egy fekete rookie.
