És ez jól is van így, a sok szomorkás ünnep között hadd legyen már egy (a kozmopolita szilvesztert nem számítva), amikor lelkifurdalás nélkül leshetjük a szikrázó égi hersenéseket. Az állami csatornák ugyanakkor kénytelenek valamiképp aládúcolni a jeles nap méltóságát, és igencsak megizzadnak szerkesztők, műsorvezetők, bemondók és szaktanácsadók is a nagy igyekezetben, hogy képernyő vagy hangszóró elé vonzzák a publikumot – csak hát, valljuk be, nincs mivel. A Kossuth térre átszervezett tisztavatás már rég nem az, ami valaha volt, pedig valaha sem az volt, aminek szerették volna láttatni. A légi parádé még oké, ha épp van, a nap többi része viszont merő űr, amit kutyakiállítástól pálinkaszentelésen át az ország tortájának bejelentéséig egész sok mindennel iparkodnak betölteni.
A klasszikus érzületek kedvelőinek mindenesetre ott van a múlt és jelen együttállását kifejezni hivatott ceremónia, a Szent Jobb-körmenet a turistanegyed kifirnájszolt utcáiban. A körmenet magasztosságához kétség sem férhet, ugyanakkor ahhoz, hogy a ceremónia mélységeit és magasságait, sűrű emelkedettségét és komor fényeit átélhetővé tegye a rádió, talán még egy Szepesi György kaliberű kommentátor is kevés lenne. A Kossuthon érthető módon meg sem próbálkoztak ezzel, ellenben egy egész órás magazinműsort kapott az ereklye, illetve az ereklye történetének egy adott szakasza Horváth Ágnes szerkesztésében és műsorvezetésével.
A Szent Jobb lakat alatt című produkció éppen amiatt volt bosszantó, ami miatt érdekes is: hogy kizárólag a kommunizmusra fókuszált. Ami kétségtelenül jellegzetes és elszomorító szakasza volt a Szent Jobb történetének, mégis, a kegytárgy hosszú „előéletének” mellőzése következtében, mint egy tőkesúlyát vesztett hajó, kissé megdőlt az összeállítás. Minden rosszért a kommunisták a felelősek, halljuk ki a sorok közül, és még azt is, hogy a kommunisták nem mi voltunk, mi nyilván a mindenkori másikak voltunk, s ez így azért nehezen áll meg.
Snell György püspök, a Szent István-bazilika plébánosa, s mint ilyen a Szent Jobb őre, ugyanakkor őszinte és átélhető elfogódottsággal beszélt az ereklyéről, és kellemes iróniával mutatta meg azokat a körülményeket, melyek között 1950-től 1987-ig tartották: a kápolna oltárába épített páncélszekrénybe zárva. Az ő visszaemlékezései adták meg a műsor dinamikáját, és lényegében a valószerűségét is. Snell fiatal papként szolgált a bazilikában a 60-as években, amikor a körmenet tiltott volt ugyan, de mint mondja, egy-egy augusztus 20-án annyian jöttek el a kápolnába, amennyien ma a körmeneteken sem szoktak megjelenni. Talán lehetett és kellett is volna ezeket a viszonyokat boncolgatni még, de mintha a szerkesztő Horváth Ágnes a bonyolult ok-okozati politikai-társadalmi háló egyszerűbb átlátása érdekében a rezsim tűrésével kevésbé, a tiltásával annál inkább kívánt foglalkozni.
A műsor történész szakértője, Soós Viktor Attila (a Nemzeti Emlékezet Bizottságából) szintén igyekezett plasztikus képet felrajzolni, de a tanú Snell mellett az ő elbeszélése némileg színtelennek hatott. A visszatérő műsorvezetői kérdésre, hogy tudniillik miért félt az ateista rezsim ennyire az ereklyétől, Soós sem adott egyértelmű választ, és a leegyszerűsítések elől megkísérelt egy-egy új aspektus felé kitérni. Kádár és a pápa találkozója, a templomok falain belül tovább élő status quo, az állami és egyházi vezetés egyre harmonikusabb (az állambiztonságba beépülő papok és vallási vezetők garantálta) viszonya, mind-mind bonyolult szövedékként vették körbe a páncélba zárt testrészt, és veszik körbe a róla való gondolkodást ma is – éppen ezért lenne érdemes foglalkozni még velük. Talán egy év múlva ismét lesz rá egy szabad délután.
A Szent Jobb lakat alatt, Kossuth rádió, augusztus 20.
