Amikor Sztupa és Troché eljutottak végre Salzburgba, megállt az idő. Megállt, és leesett az álla, úgy csodálkozott. Mert arról ugyan az idő is tudott, hogy nevezettek kísérleteznek egy bizonyos időgép nevű masinával, de először csak valami fatális névazonosságra gyanakodott. Aztán persze kiderült, hogy ennél sokkal többről van szó, akkor viszont Sztupa és Troché első eredményei lohasztották el a figyelmét. Mert az idő az első eredményeket kapta meg: Sztupa és Troché időgépe tíz percet haladt – csakis előre – az időben, s kb. egy kilométert a térben, dettó előre. Amikor javulni kezdtek az eredmények, Sztupa és Troché másfél órát ugrottak előre az időben, s Ceglédig a térben, akkor felfigyelt a tevékenységükre a párt is. Kádár János személyesen biztosított nekik egy egész emeletet a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) csillebérci központjában. Innentől tényleg meglódultak a kísérletek, s a titoktartás is oly tökéletes volt, hogy az idő nem szerzett tudomást a haladásról. Pusztán Fekete Sándor írt egy többféleképpen is értelmezhető publicisztikát az Új Tükörben a dologról, de belekeverte valahogy Petőfit is, s ott mindenki elvesztette a fonalat (az is az idő baja, hogy még nem is volt Új Tükör, csak sima). Csakhogy a nagy nyugalom vihar előtti csendet takart! Egy szép napon fekete autók fékeztek Csillebércen, az úttörők ijedten rebbentek szét, de nem értük jöttek. Maga Kádár János érkezett, s egyből Sztupához sietett. Hol tartanak, Sztupa elvtárs? Sztupa kérdőn Trochéra nézett, az első titkár meg folytatta. Nálam járt a Kreisky, s azt mondta, hogy tud az időgépünkről. Azt akarja, hogy vigyük el Paul McCartneyt Salzburgba Mozarthoz, de ha őt nem sikerül, akkor legalább az Obladi Oblada kottáját. Hát, az nem lesz egyszerű, sóhajtott Sztupa, mert egyből átérezte, milyen nagy terhet rak rájuk a munkásosztály vezető ereje. Tudom, hogy nem lesz egyszerű, de már beszéltem Heath-szel, részükről rendben a dolog, úgy látszik, nemzetközi egyetértés van abban, hogy teljes képtelenség az, hogy az emberiség leélt kétszáz évet úgy, hogy nem ismerték az Obladit. Ha Mozart komponálta volna, minden rendben lenne, tán a háborúk sem törnek ki, s Angliában és Ausztriában is győz a munkásosztály. Sztupa tudta, hogy kicsoda Bruno Kreisky és Edward Heath, de soha nem gondolta volna, hogy ilyen remek ötleteik lehetnek. Akkor rádobunk egy lapáttal, Kádár elvtárs, nézett a türelmetlenül dohányzó nacsalnyikra, de aztán csak előjött a farbával is: mit szólnak ehhez a moszkvai elvtársak?
Pénteken (19-én) a Duna egy angol krimikomédia-sorozat jó című darabjával hangol este fél kilenckor a közelgő ünnepre: maradjunk annyiban, hogy az Agatha Raisin – A spenótos halálpite c. műdarabban a nagyvárosi nyüzsgöncből kisvárosi nyüzsgönccé bildungsrománult hősnő neve távolról sem véletlenül lett Agatha. 23.45-kor ugyanitt a pár lappal beljebb okkal gyalázott új amerikai film, A zátony kerül terítékre, pontosabban az ausztrál alapmű, amiből ez a remake vagy valami készült. Az RTL Klub mindjárt két résszel indítja fél tízkor a Rush Hour c. amerikai sorozatot, amelynek hál’ istennek semmi köze sincs a csúcsról épp visszahúzódó Omega együttes hasoncímű dalához. De mint a líra, sőt, a lyra jó barátai, azért idézünk: az őrültek órája menekül, amerre lát… veretes, nemde? Még hogy semmi köze? Az Omegában híres magyar muzsikusok játszottak, ebben meg Justin Hires. Magyar származású, színes bőre ellenére is. Én persze kilenctől Sztárom a páromat nézek, mert kutya vagyok és ló. Vagyis a ló nézi a Notting Hillt, a kutya meg elcsábul az ugyanakkor a Film Mánián kezdődő Tommyra. Mert az én kedvencem Roger Daltrey, ezt mindenki tudja, de ha nem ő, akkor Ann-Margret biztosan. Jó, akkor Jack Nicholson.
Szombaton is adják a Sztáromat, s ha már szóba jött Oliver Reed, Twist Olivér is lesz a Tv2-n! Éljen aug. 20! Megmondom önöknek, hogy mi a Dickens-adaptációk titka. Az, hogy feltűnik-e valamelyikben Alun Armstrong, ha van benne: jó, ha nem: nem. Kész, vége. No tv!
