Körtepapagáj

Amikor Sztupa és Troché csináltak valamit, annak két útja volt.

Az egyik az improvicázió, abban semmi érdekes nincs: jön szembe egy dolog, s rögtön kell vele kezdeni valamit, meg kell oldani, szervezni, feje tetejére állítva vagy a lábáról ledöntve, bárhogy is, de üstöllést. Az viszont egészen máshogyan ment, amikor jutott tisztességes idő a dolgok kivitelezésére: izgalom, feszültség, akadály, körülmények, csalódás, kielégülés, minden volt akkor – leginkább módszeresség. Mert Sztupának és Trochénak módszere volt, mindenhez alkalmazható, univerzális módszer: a piramismódszer. A piramismódszer szerint úgy kell mindent megcsinálni, mintha piramist építenénk. Nahát, ki hitte volna, mondhatnánk erre, de ez csak afféle közbeóbégatás lenne, felesleges fontoskodás, mert a piramismódszer lényege ugyanis pont az, hogy fordított piramist kell felhúzni, kicsit, de fordítottat, amelynek a csúcspontja van alul, és a szokott megalapozása fölül. Ez persze nem azt jelenti, hogy alul elnagyoltan dolgozunk, hanem azt, hogy egy arkhimédészi pontra szerkesztjük rá a konstrukciót, s ha ez a pont stabil, akármeddig növeszthetjük rá a terheket. Az, hogy a spektákulum megáll-e ezen az arkhimédészi lábán, viszonylag hamar eldől, hamarabb, mint az elsőre ugyancsak instabilnak tűnő kártyavárak esetében, ahol két emeletet még az egészen kezdők is fel tudnak húzni az elkerülhetetlen összedőlésig. Sztupa és Troché szorgos hangya módjára hordták is fel ezeket a rétegeket, de a kontrollt egy percre sem vesztették el, folyamatosan ellenőrizték, amit csináltak. Hiba kizárva, ez volt a jelszó. Százszor meggondolva a következő lépést, bármenyire logikusnak, következetesnek tetszett is az. A legnehezebb, talán még az arkhimédészi pont megtalálásánál is nehezebb feladat viszont a befejezés volt, leginkább azért, mert az utolsó ecsetvonások tényleg csak látszólagosak voltak, jó esetben is csak a valóságos munka felét jelentették. Sztupa és Troché látták már a fejre állított piramist, amikor még kellett az égre néző aljzat közepébe egy kis medrecskét vájni, hogy oda, igen, pont oda tudják belevágni a kézi­gránátot. A robbanás utáni törmelékből aztán megalkotni a végső egészet már gyerekjáték volt.

Pénteken (18-án) este nyolckor csíphetjük nyakon a Moszadot a Cinemaxon, gondolom, mások is lennének ezzel így. Nekünk jelen esetben egy némileg gatyaletolós izraeli vígjáték formájában esedékes a kézre kerítés, amelyben a nevezett Maszat a CIA-vel kavar együtt, mi másért is, mint a világ megmentéséért. Túl lehet élni a dolgot, pláne úgy, hogy az egyik dzsekszon (Tsahi Halevi) egyenest a Faudából érkezett, valaki mást meg Benedeknek hívnak benne. S ha már a kémügyek így szóba jöttek, meg itt van ez a szomorú alkalom, hogy tudniillik búcsúznunk kell John le Carrétól, épp ideje lenne, hogy valamelyik tévéállomás előszedje a Suszter, szabó, baka, kém 1979-es tévésorozat-változatát, illetve az azt ’82-ben követő Smiley népét, mely művek méltán sorolhatók a televíziós regényadaptációk legszűkebb (mondjuk, kettes) élmezőnyébe. Alec Guinness adja bennük Smiley-t, egyszerűen minden benne van a legkisebb mozdulatában is, amit a maestro leírt. Persze csekély az esély minderre, hiszen távolról sem egy mai típusú sorozatról van szó, hanem arról, amit mondtam: zseniális adaptációról. Ennyit a búcsúról és az álmokról, függesszük csak szépen vissza tekintetünket a való ekránra, ahol a Moszad után a Romulus és Remus: Az első király című film következik. E vetítésnek aligha lehet más oka, mint a most éppen aktuális Romulus c. széria promózása, de mit számít az, amikor a római mitológia mindnyájunk szívének oly kedves figurái néznek be hozzánk, természetesen mindegyik szandált visel a peplumjához. S kutya, ki ennyivel beéri, én biztos megnézem 23.45-kor A zongora istenét a Cinemax2-n, mert az – már azon túl, hogy ugyancsak izraeli próbálkozás – arról szól, hogy nem minden Beethoven süketül meg vénségére, van, aki már annak is születik. Persze ugyanekkor lesz egy klasszikus hülyeség is a Sony nevezetű csatornán, méghozzá a remek című Rémálom az Elm utcában, mely ugye az ollókezű Freddynek állít magyar vonatkozásokkal teli emléket. E vonatkozásokból itt csak egyet emelnék ki: a mű eredeti címe az volt, hogy Rémálom az Elem utcában. Ne tévézzenek, mert rosszat fognak álmodni.