Amikor Sztupa és Troché elvesztek a walderdőben, mindenki tudta, hogy elvesztek. A walderdő sűrű, sötét és veszélyes, esőben áthatolhatatlan, halálos csapda. Hóban, fagyban ugyanaz, s nem különb nyáron a tikkasztó napsütésben sem: a napfény épp csak annyira tör át a fák lombján, hogy a levegőben szálló porszemek mindegyike jól látható legyen, s egész odáig tudd követni az útját, míg megtelepedik az izzadt arcodon. Lassan aztán egyforma lesz az összes fa, ugyanolyan hangon roppan a lábad alatt minden száraz ág, ugyanazok a sikolyok csavarodnak elő a sűrű semmiből, s a hundkutyák vonyítása is már csak egy szólamban jön, talán valamivel közelebbről. Ha fától fáig araszolva próbálsz kitalálni, csak körbe-körbe haladsz, ha feladod, széttépnek a vadak. Hol volt Szupa és Troché, amikor elvesztek a walderdőn? Mégiscsak meghúzták magukat egy véletlenül fellelt barlanghasadékban, ahol nem bántotta őket az eső, s még tüzet is tudtak rakni? Vagy csak elvackoltak egy fa alatt, várva sorsuk jobbra fordultát? Találtak egy vészkijáratot, de kilépve nem tudták, hogy hova is vezetett, hova jutottak általa? Vagy tényleg elvesztek, beleolvadtak az erdőbe, wald lett belőlük meg erdő? S kiesett-e nekik az idő, amíg odakinn mindenki aggódott? Senki nem tudta a válaszokat, csak annyit, hogy elvesztek, és kis idő múlva meglettek. Nem léptek elő váratlanul egy sarkon, nem csengettek be az ajtón fáradtan, nem ők csörgették egy szép reggelen a többiek vekkeróráját, csak ott voltak, utaztak a villamoson vagy valami. Persze jó volt őket újra látni, de semmi különös, mindenki tette, amit tennie kellett. Sztupa és Troché pedig, ha lehet ilyet mondani, még serényebben dolgoztak, tán azért, hogy behozzák az elvesztegetett időt. Meg hát az van megcsinálva, ami meg van csinálva.
Szombaton (5-én) a szokott délutáni sávban a Duna menetrendszerűen szállítja a bimbózó komcsi idejének középfajú baromságait, nevezzük őket némi eufemizmussal vígjátékoknak. A három óra ötkor kezdődő Napfény a jégen is ilyen. 1961-ben készült, s benne van boldog-boldogtalan, már, ami a színjátszásunk épp aktuális felhozatalát illeti: Bessenyei, Mécs, Szendrő, a humor frontjáról Alfonzó, a kis Kabos és a feltörekvő Körmendi János. Mezey Mária és Kiss Manyi, Psota Irén és a komplett Jégszínház. Persze erre megy ki a játék, hogy nekünk ilyen is van ám: jégrövűnk. Melózik a melós, de aztán lefürdik, s elhúz a kibaszott jégrövűbe szórakozni. Ott meg a művészek úgy is teljesítenek, hogy mindenféle magánéleti nehézségek gyötrik őket, sok a titok, a féltékenység, de végül is a direktívaként előirányzott továbbtanulás is összejön. Ma is ugyanez megy, továbbtanulás nélkül, csodaszarvassal. De nyugi, ötven perc múlva kezdődik a Film Mánián a Nicholas Nickleby, az legalább Dickens, és olyan ürgék játszanak benne, mint Sir Tom (Courtenay) vagy éppenséggel Charlie Hunnam…
Apropó, Charlie. Tudták önök, hogy a napokban ellovagoló Sam Shepardnak Charlie volt a beceneve? S ha csak a Zabriskie Pointot írta volna, már akkor is órákig kéne lengetnünk a kalapunkat utána, de hát ő írta a Párizs, Texast is, meg játszott egy csomó filmben, például a Cold in Julyban, ami az utóbbi idők egyik legjobb filmje volt. Azt írtuk róla, hogy „azt a korszakunkat idézi vissza, amikor még lelkesedni tudtunk filmekért”. A tévéért sohasem lelkesedtünk.
