Tévésorozat

Lement már a Függöny is

Poirot

  • Bori Erzsébet
  • 2013. december 21.

Interaktív

E sikersztori igazi hősét nem tartják számon az annalesek. Hiába kerestem, nem tudtam kideríteni, ki volt az a lángelme, aki meglátta David Suchet-ben az eszményi Hercule Poirot-t.

Az szinte bizonyos, hogy a nyomok 1985-be vezetnek. Akkor készült a Vacsora tizenhármasban című tévéfilm, amelyben először tűnik fel Agatha Christie-adaptációban (Lord Edgware meghal) David Suchet - mint Japp felügyelő, a Scotland Yard alsóbb néposztályból származó, bárdolatlan és nem kimondottan éles eszű nyomozója. A "kis belgát" természetesen az "orosz medve", Peter Ustinov adja, aki 1978-tól tíz éven át töltötte be a szerepkört. Jóságos, öreg, kissé zilált külsejű és néha huncut Poirot-t formált meg, nem éppen közmegelégedésre, de nem is elfogadhatatlanul. Semmivel sem roszszabbul, mint a többiek, akik között olyan nagy színészek is megfordultak, mint Albert Finney: ő a Gyilkosság az Orient Expresszen 1974-es szuperprodukció változatában volt belga, amelyben gazdag csillaghullást láthatunk Sidney Lumet vezényletével.

Közben Agatha Christie mindvégig őrizte példátlan népszerűségét, újra meg újra kiadták a könyveit, előadták a színműveit, filmre vagy televízióra vitték valamelyik történetét. 1988-ban Ustinov még egyszer utoljára maga köré kanyarította elhíresült felleghajtóját (Randevú a halállal), de az olajozott üzletmenet nem tűrt leállást, így akkor már javában forognia kellett az új tévészériának, amelynek első epizódját 1989. január 8-án vasárnap adta le az ITV, a címszerepben az új Hercule Poirot-val, David Suchet-vel. És mindannyiunk szája tátva maradt, amikor először láttuk színről színre, hús-vér alakban a nevezetes irodalmi figurát. Mintha évtizedek óta rá várt volna a világ. (Az idősebb évjáratnak itt Maigret felügyelő és Rupert Davies jut az eszébe.)

*

Érdekes jelenség, hogy Agatha Christie másik állandó és visszatérő nyomozóját, Miss Marple-t milyen különböző színésznőktől tudtuk elfogadni hitelesnek. Nemcsak az igazi vénkisasszony Joan Hickson, de a fiatalabb Geraldine McEwan és Julia McKenzie is jó volt a szerepben, ám a legmeglepőbb Jane Marple-ként a filigrán úrikisasszonynak távolról sem mondható Margaret Rutherford domborított.

David Suchet színészi talentumához soha nem férhetett kétség, huszonévesen a Royal Shakespeare Company tagja, végigjátszotta szinte a teljes repertoárt, rendezte őt Peter Brook és Harold Pinter, volt Bolingbroke és minden idők legfiatalabb Shylockja. Hamar megtalálta a tévé, majd a film is, főként klasszikusok adaptációjába, történelmi drámákba hívták, láthattuk Wolsey bíborosnak, Freudnak és Teller Edének, kínainak, orosznak, arab terroristának és arab (származású) amerikai rendőrnyomozónak. Poirot alakját nemcsak tehetséggel és átlényegülő képességgel, de jelentős ambícióval formálta meg. És mennyire poárós volt még az a precizitás és pedantéria is, amelyet a belga nyomozó különcségeinek, megrögzött szokásainak, manírjainak a kidolgozásába fektetett! Soha nem láttunk még ilyen keményre pödrött (és parfümözött!) bajszot, ilyen kacsázó járást, ilyen szemcsippentéseket és kalapbillentéseket, nem hallottuk még ilyen belga-franciás akcentussal beszélni az angolt.

*

Suchet végül tizenhárom évadon át, a Függöny szerdai legördüléséig összesen 70 epizódban alakította a címszereplőt. Az eredeti terv a kevésbé frekventált elbeszélések megfilmesítése lehetett. Ezek tették ki az első két évad átlag 50 perces részeit - a 2. évadnyitó, a Ház a sziklán kivételével, mert addigra a frenetikus siker már nyilvánvalóvá tette, hogy ebből nem lehet két tucat novella után kiszállni. A 3. évadot szintén regényadaptációval indították: A titokzatos stylesi eset (1920) volt Christie első regénye, egyszersmind az, amelyben megszületett hősünk, a német megszállók elől Angliába menekült egykori belga rendőrnyomozó, Hercule Poirot alakja. Ekkor lép színre a hű társ, Hastings kapitány (akkortájt még csak hadnagy) és Japp felügyelő is.

Aztán a lovak közé dobják a gyeplőt. A következő évad Az ABC gyilkosságokkal nyit, és már csupa nagyfilm terjedelmű epizódból áll. (Igaz, csak három készült, de a brit sorozatoknál megszokott, hogy három nap egy esztendő. Vagy annyi sem.) Ezt követően váltogatni kezdik az elbeszéléseket és a regényeket filmre vivő évadokat, valamint bevezetik azt a gyakorlatot, hogy a közkedvelt Jappet, Hastingst és Miss Lemont beleírják azokba a történetekbe is, ahol a szerző ezt elmulasztotta megtenni. Agatha Christie valószínűleg megértéssel fogadta volna a kegyes csalást: saját bevallása szerint egy idő után halálosan unta, hovatovább utálta Poirot-t (egyes művekben talán ezért tűnik a szokottnál is kekecebb, kellemetlenebb alaknak), de mivel az olvasók imádták, kötelességtudóan újra meg újra játékba hozta.

*

Azt hiszem, sokak nevében mondhatom, hogy különleges kapcsolatba kerültünk David Suchet Hercule Poirot-jával. A kedvéért - továbbá az art deco villák és berendezések, a vidéki kastélyok és udvarházak, a vonatok és automobilok, a kosztümök és étekfogások kedvéért - akkor is megnéztünk, sőt akár többször is újranéztünk egy-egy epizódot, ha előre tudtuk, ki a gyilkos. Megnéztünk mindent, a legutolsó, elkoptatott klisékből építkező, önismétlő vacakig (mert óhatatlanul becsúsztak ilyenek is az életműbe, amelyben 33 regénynek és 54 novellának volt hőse Poirot). Az utolsó évadra, köztünk szólva, a gyengébb alapanyagok maradtak, de a végbúcsúban még egyszer utoljára nagyon odateszi magát Christie és haldokló emberünk.

Poirot halott, de korántsem játszott le. A sorozat még sokáig etalon marad, számtalanszor ismétlik majd a tévék, újabb nemzedékek fognak rákattanni. A régi nézők előtt is új távlatok nyílnak, ha kijön a díszdoboz a teljes gyűjteménnyel. Én már el is terveztem, hogy időrendben fogom újranézni, A titokzatos stylesi esettől a Függönyig.

Figyelmébe ajánljuk

Lefotózta a Kígyó-sziget egyik védőjét, aki visszaszólt az oroszoknak

Emeric Lhuisset fotográfus fényképein valódi harctereket és igazi katonákat látunk, még akkor is, ha a kompozíció klasszikus festményeket idéz. Mi a viszonya valóságnak és beállításnak, hogyan nyerhetik vissza hangjukat a történelem tényleges főszereplői, és hogyan sikerült lefotózni a Kígyó-sziget védőjét, aki rádión szólt be az orosz hadihajónak? Budapesti kiállítása apropóján beszélgettünk.