Amikor Sztupa és Troché nyugodtak voltak, mint disznóöléskor, az semmi jót nem jelentett, s legkevésbé sem disznóvágást, már ha az jó egyáltalán. Egyszerre nyugodtnak lenni, az eleve bajos, pláne a folyamatos tevékenység közepette, hisz’ alig is volt bárminemű jelentősége annak, amikor Sztupa és Troché párhuzamosan voltak nyugodtak. Este vagy reggel, vagy bármikor, amikor becsukták a közeli világváros egy kiemelt pontján álló székházuk kapuját, s úgymond hazamentek, tök mindegy volt a világnak és nekik is, hogy nyugodtak-e vagy éppenséggel dúltak vagy akármik. De amikor úgymond sorosan, vállt vállnak vetve, vagy egyszerűen csak ücsörögve voltak nyugodtak, az, mondjuk ki, félelmetes volt. Megszűnt minden zavaró tényező, mintha egy nagy porszívó felszippantotta volna hangtalanul, légörvény és minden nélkül, észrevétlenül a világot. Nem csupán a közvetlen környezetüket, de cakompakk az egészet, Hencidától Boncidáig. Ott álltak a semmiben, Sztupa és Troché, nem gondoltak semmire, csak néztek előre, történjen, aminek történnie kell. S megtörtént!
A nyugalmak dermesztő egyformasága talán vonzotta, talán taszította egymást, de villámgyorsan született belőlük valami, amit nyugalomnak már csak súlyos megkötésekkel lehetett nevezni, talán csak egyfajta harmadik, másmilyen nyugalomnak. Olyan nyugalom, ami már izgalom. Nyugalom-plusz. Vagy többletnyugalom. Konvertálható nyugalomkoncentráció. Külső szemlélő csak nagyon ritkán láthatta ezt az állapotot, ugyanis a külső szemlélő is mindig eltűnt a világporszívóban. Ómafának egyszer valami trehányság folytán mégis megadatott, a trehányság amúgy is jellemző volt rá. Tetszett neki, tetszett neki, de nem volt elégedett. Persze, valószínűleg a világot is így teremtették anno, két istennel meg egy porszívóval, de azért lehetett volna a dolog egy kicsit érdekesebb.
Pénteken (21-én) a Cinemax este fél tízkor belecsap a Peel című angol filmbe, mely műalkotás egy a világból magát kivetve testvérét kereső fiú története, de itt valahogy mindannyian jó véget jósolunk neki. Olyannyira jót, hogy alig háromnegyed óra után már át is ugorhatunk a kettes csatornára, ahol nem egy gumibotjával játszadozó rendőr vár („Nem tetszik az első műsor?”), hanem az Akik dolgoznak című svájci film. Erre mondják azt, hogy nem elég, hogy svájci, de még jó címe is van (mint a Tell Vilmosnak vagy A csónak megteltnek). Az viszont nem ennyire jó hír, hogy a film egy munkamániás faszkalapról szól, aki egy hatalmas pofára esés során annyira megüti magát, hogy az ilyenkor szokásos csillagok látásán túl az is felmerül benne, hogy tán lehetséges nem munkamániás faszkalapnak is lenni, csak simának.
Szombaton is maradunk a Cinemax 2-n (nem kell azzal a sok gombbal veszkődni a pilinckán), ahol este fél tizenegykor maga Lear király vár reánk 2018-ból, mondhatni, parádés szereposztásban. A parádés kifejezés persze jelent jót, rosszat is, ezzel az erővel azt is mondhattuk volna, hogy jó drága szereposztásban. Lear mindenesetre Anthony Hopkins, és hát a lányok is… Emma Thompson, Emily Watson és Florence Pugh. No, de a mellékszereplők, a hercegek, grófok: Jim Broadbent, Jim Carter, Tobias Menzies, az már valami. A bolondot nem ismerem. A Film Mánián kilenckor volt egy Kelepce c. amerikai krimi. Tévézni kelepce, s nem amerikai krimi – ezt jegyezzék meg!
