Rádió

Mindenki kussol

Lovasi András-interjú a Stenkben

Interaktív

Az Index egyik legélettelibb podcast-csatornája, a Stenk legutóbb Lovasi Andrást látta vendégül.

A kortárs könnyűzenével foglalkozó rovat nincs nehéz helyzetben, hiszen elég színes a haza könnyűzenei élet ahhoz, hogy heti egy vendéggel tartalmas sorozatot készíthessen. Ugyanakkor mégsem könnyű a Stenk-házi­gazda, Sajó Dávid dolga, mert ha figuraként színesek is a zenei előadók, gyakran nem épp a legsziporkázóbb interjúpartnerek. Ennek már a Stenk podcastjai között is láttuk iskolapéldáit a mellébeszéléstől a dadogáson át a nyegle és parttalan röhögcsélésig.

Lovasitól persze az átlag könnyűzenész-színvonalhoz képest cizelláltabb véleménynyilvánítási kultúrát várhatunk el, hiszen már sokszor, sok témában hallottuk megnyilatkozni, és ha nem is mindenben értettünk vele egyet, kétségtelen, hogy képes akár összetett mondatokban is elbeszélni a meglátásait. Legutóbbi beszélgetése is ezt látszik alátámasztani, és valahogy élőszóban hitelesebbnek is hangzik a véleménye, mint amikor ugyanezt leírva olvastuk tőle.

Sajó és az adás erejéig mellé szegődött Molnár Réka természetesen nem kerülik ki a kényelmetlenebb témákat. Sőt, azokra fogékonyak a leginkább, érdeklődésüket nem érezni szenzációhajhásznak, ami egészen életszerűvé teszi a diskurzust. Nyilván szóba kerül Lovasi szerepe a győri önkormányzati választásban, illetve az őt ért ellenzéki kritikára adott reakcióinak feldolgozása is. Sajóék úgy kérdezgetik barátságosan Lovasit, hogy amikor mellébeszélne, fel tudják hívni rá a figyelmét. Vagy­is a szívélyes hangulat itt mintha nem annyira a tétnélküliség álcája lenne, mint általában, hanem alapállapot. Ezt például egy rádióstúdió moderáltabb körülményei között tényleg nehezebb lenne reprodukálni.

Amikor Lovasi felháborodottan visszakérdez, miután Sajó a Borkai-ügyet is szóba hozza („mi közöm nekem hozzá?”) a műsorvezető úgy tud rávilágítani a problémára, hogy a vendég nem érzi magát sarokba szorítva. Legfeljebb belátja, hogy nincs igaza. Hasonlóképpen, amikor Lovasi arról beszél, hogy a magyar könnyűzenei életben mindenki kussol, akkor is, ha politikáról, de akkor is, ha szakmaiságról van szó, ráadásul egy kritika sértéssel ér fel, Sajó figyelmeztetése („vicces, hogy épp te mondod ezt”) úgy üt, hogy nem teríti le a másikat. Még csak nem is kell a Lovasi-szólólemezről megjelent indexes kritika körüli polémiába belemenniük, így is világos a helyzet.

Lovasi hozza a maga aranyköpéseit, hogy mondjuk a Wellhellót miért játssza még mindig a Petőfi Rádió, s miért maradna ő is ülve a Nélküled alatt. Végül a műsor tanulságát is ő vonja le egy óvatlan pillanatban: „A magyar könnyűzenének az tenné a legjobbat, ha nem akarnának neki segíteni.” Úgy látszik, ahhoz is egy podcast frissessége kellett, hogy idáig eljussunk végre.

Stenk Podcast, február 14.

 

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)

Ide? Hová?

Magyarországon úgy megy, hogy négy­évente kijön a felcsúti jóember a sikoltozó övéi elé, és bemondja, hogy ő a Holdról is látszik.