Már hogy arra tegyék ki az árut, mint afféle gyékényre. Itthon még nem lehetett szörnyeket kapni, nyugatról kellett behozni, kamionosoknak volt, a Győr–Sopron–Ebenfurti Vasút egy dolgozóját pedig le is kapcsolták a fináncok, amikor egy táskányi szörnyet akart észrevétlenül behozni. De Sztupának és Trochénak volt mindenféle szörnye, a többségük igazi, természetben fellelhető szörny, de akadt szép számmal japán mechanikus szörny is, a megszólalásig olyanok, mint az igaziak, de amikor megszólaltak, japánul nyomták a sódert, s olyanokat kiabáltak, hogy „dózó!”.
Ez valami tesséket vagy gyerünköt jelentett, na de most már aztánt vagy ilyesmit, mint amikor a rendező a forgatáson felkiált, hogy action vagy tessék. Igen, volt olyan gépszörny, amely ilyenkor toppantott is a kis lábacskájával, s úgy vágta ki a dózót, mintha az az irgum-burgum tizennyolc éven felülieknek szóló alakja lenne.
A természetes szörnyetegek nem voltak ennyire izgága alakok, csak bámulták a szájtáti vevőjelölteket, de tudták, hogy nem kell különösebben majrézni tőlük, hiszen legfeljebb karácsony környékén kockáztatnának meg ekkora beruházást, akkor meg a legdögletesebb nyár volt, a nyugati holmi meg nyáron a legdrágább.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
