Délután kettő tájban a tócsákat kerülgetve baktatunk a Millenáris teátrumának művészbejárójához. A tizenkét versenyző közül mára hárman maradtak: Oláh Ibolya, Tóth Veronika és Gáspár László, s az este végére egyiküknek ismét távoznia kell. Mivel azonban a sóhoz hozzátartozik a kiesett játékosok állandó szerepeltetése is, az előkészítő munkálatok semmivel sem egyszerűbbek, mint korábban. A színpadon egyelőre a vigaszág tehetségei produkálják magukat néhány méla kellékes és operatőr előtt, így elsőre inkább a sminkszobát választjuk.
"Hunyd be egy percre a szemedet, fújok az arcodra egy kis hilauronsavas spray-t!" - mondja a sminkes lány Kandech Evelyne-nek, s hogy vonzóbbá tegye a portékát, hozzáteszi: "Hollywoodban is ezt használják a sztárok, hogy szebb legyen a bőrük. Sőt már ajakba is teszik, hogy szép telt legyen. De a tied így is gyönyörű." Az afromagyar pécsi kislány elmosolyodik, és élvezettel hagyja, hogy masszírozzák az arcát.
Hogy fogja elviselni, ha vége lesz az egésznek, és vissza kell menni a suliba, merül fel bennem a kérdés, bár tudom az obligát választ: tanácsadók, segítők és pszichológusok foglalkoznak a játékosokkal egy teljes évig, felkészítik őket arra, hogy kezelni tudják a hirtelen jött népszerűséget, a tévé biztosítja a folyamatosságot, műsorokat szervez, fellépési lehetőségeket biztosít, megóv a nagy zuhanástól. A média a maga szabályai szerint humánusan jár el, mégis valószínűbb, hogy könnyebb lesz annak, aki kevésbé éli bele magát a játékba. A 8. forduló kiesettje, a meztelen sörhasra felvett, tökig kigombolt sárga bőrzakóba és cowboynadrágba öltözött Nagy Edmund például őszinte vigyorral mondja: "Ki itt a megasztár? Mi? Fenét, megasztár a Presser, aki húsz éve csinálja. Az majd eldől, kiből lesz itt közülünk valaki." De azért ő is elismeri, hogy nehéz józannak maradni, ha lépten-nyomon megállítanak az utcán, autogramot kérnek, és Pierrot veregeti a hátadat, hogy óriási siker lesz a lemezed. Hozzá hasonlóan egy sor kiesett játékossal kötöttek már lemezszerződést: ha eltalálják az egyéniséghez illő stílust, ha elég nagy a rajongótábor, ha elég komoly a szándék, némelyikük megkapaszkodhat a zenei világban. Bár tudjuk, a magyar piac kicsi: ennyi új embert biztosan nem tud eltartani.
A három döntős természetesen más-más kategória. Bár hivatalosan csak az első helyezettel köt lemezszerződést a Sony, náluk a siker már garantált. A TV 2 egyébként nem bilincselte meg különösebben a játékosok kezét, a támogatásért cserébe mindössze ahhoz ragaszkodik, hogy ne szerepeljenek más kereskedelmi tévékben, az üzleti boldoguláshoz csak tanácsokat ad. Mindenesetre feltűnő, hogy a sóbizniszben otthonos zsűritagok is milyen sokat beszélnek az este folyamán értékeléseikben a témáról: "Látom magam előtt a színházrendezőket, akik keresik a neved a telefonkönyvben." "A lemezkiadók és a producerek álma vagy." "Téged el fognak hívni színházba, és meg fogod tölteni a nézőteret. Kérj tőlük sok pénzt!!!" "Kész vagy arra, hogy legyen lemezed." Bizonyára tudják, miért mondják, mert ha ez nem ígéret az élettől, akkor mi az...
Álarcosbál
Ám mindez még a jövő zenéje, a délután főszereplője egyelőre Márk, a sztájliszt, aki látszatra egyenesen egy hollywoodi komédiából érkezett: látványosan affektál, földhöz csapkodja az ollókat, és feldúltan rohangál fel-alá, ha valamelyik lánynak hiányzik a nyaklánca. Laikus szemmel nézve a divattudor a lehető legborzalmasabb összeállítást találta magának: a kiseggelt, lógó farmer láttán ismét kénytelen vagyok belátni, hogy a trendiségről alkotott fogalmaim szánalmasan bátortalanok. Az öltöző kínálata megkapó látványt nyújt: a padlón bugyirózsaszín fátylak, piros prosticipők és butikzacskók hevernek szétszórva, a fogasokon fémszegekkel kivert gatyók, tapadós-flitteres trikók és lila macskanadrágok lógnak. Ez itt a legvadabb exhibicionizmus parádéja: a fiúk alsógatyában pózolnak és fényképeztetik magukat, az est egyik későbbi előadója pedig önelégült képpel mutogatja a feketére festett szőrkabátot, amiben ma villogni fog. "Állítólag eredeti majomszőr!" - teszi hozzá, pedig az objektum már enélkül is éppen elég hátborzongató. Márk mégis tudhat valamit: ha egy-két merészebb húzás kérdésesnek tűnik is, a reflektorfényben a legtöbb fellépő tényleg a saját zenei stílusának megfelelő ruhában feszít.
A hangulat egyszerre oldott és feszült, mindenki rohangál, valami nagyon fontos dolgot jött elintézni, vagy éppen ki van akadva. Az utóbbi mintha törvényszerűen hozzátartozna az ügymenethez - tízpercenként beront egy feldúlt rendezőasszisztens, hogy "senki ne fotózza Oláh Ibolyát, senki ne kérdezzen tőle semmit, még mindig nincs kész a szövegével!", mire Evelyne elrohan egy szál cigivel, hogy tartsa a lelket a bajba jutott barátnőben. Vesztére, mert fél órával később szó szerint a vécéről tépi ki egy másik stábtag: "Csak azt az egyet kértem, hogy a sminkasztal egy percre ne maradjon üres. Csak ezt az egyet, Evelyne!"
Mire mindenki elkészül, a színpadon megkezdődnek a próbák. Sajnos nem leplezhetünk le nagy műhelytitkokat: a versenyezők az egész hetet a felkészüléssel töltötték, így sose tudjuk meg, hogyan birkózott meg Oláh Ibolya az angol szövegekkel, és ki tanította meg Gáspár Lacinak a karakteres csípőriszálásokat. A produkciók ugyanolyan tökéletesek, mint este a tévében, többségüket nem is kéri a rendező másodszor. Négy-öt óra tájban viszont elkezd szállingózni a zsűri, az élet ilyenkor már főleg az ő öltözőjükben pezseg. Tilla és Bakács Tibor a műsorvezető esti ruháján ökörködnek: a leopárdmintás mellény meghatározza, hogy ma amerikaiasra-csajozósra kell venni a figurát, a gumitalpú vászon tolvajcipő viszont egyelőre rontja a hatást. Estére át is alakul hegyes orrú csizmává, a dumálás pedig jókor elsütött nyitópoénná. Az ablak alatt gyülekezni kezd a tömeg, és a kiabálás hallatán Bakács néhány komoly mondatot is megkockáztat a közös élmények fontosságáról, az azonosulás érzéséről és a régi jó kimittudos évek visszatéréséről, de aztán belterjes médiapletykálásba fordul a társalgás.
A zsűritagok közül élőben - és talán képernyőn is - Soma teszi a legjobb benyomást. A bulvárlapok egy csomó jól hangzó marhaságot összeírtak már az egyéniségéről, úgyhogy most mi is megtoldjuk eggyel a sort: arra a karakteres, gátlástalan szubjektivitásra, amit a véleményezés során tanúsít - este például Gáspár Laci angol száma után -, óriási szükség lenne ahhoz, hogy a tévé nyíltabb, élhetőbb magatartásmintákat közvetítsen az embereknek. Élőben legrokonszenvesebb vonása a kedvesség: nagyasszony módra istápolja a versenyzőket, aggódik Tóth Vera ruhájáért, végigüli az egész próbát (egyedül), az ötödik fotóscsoportnak is barátságosan pózol, ajándékot hoz Pressernek a névnapjára, és szétlocsolja a szendvicsestálcán az elromlott kávéfőzőből az italt, hogy prezentálhassa a megígért kávét a tolakodó újságírónak, aki közben feltesz neki egy sor sablonkérdést. Szerinte a Megasztár igazi érdekessége az, hogy izgalmas szociológiai kísérletként megmutatja, milyen típusú sztárokra van szüksége az országnak. Ebből a szempontból szerencsés, hogy a zsűri csak véleményez, és minden a közönségen múlik. Hosszú távon lám így is érvényesült a minőség: a bennmaradt három versenyző tényleg a legjobb a mezőnyben, mindegyikük tehetséges, sikert érdemlő előadóművész. És mindhárman hús-vér, hétköznapi emberek, eredeti egyéniségek. Soma úgy látja, a valódiság iránti erős igény a műsor talán legfontosabb tanulsága.
Kitartáspróba
Egy-két órával a műsor kezdete előtt minden elcsendesedik, csak a kapuk előtt tolongó tömeg lesz egyre nagyobb. A Megasztár egyik visszatérő hibája a belső arányok bizonytalansága: hol a beszélgetős részek kerülnek egy blokkba, hol a csúcsprodukciók mennek le túl hamar. Ezúttal is sikerült belezsúfolni az első másfél órába a három versenyző magyar és angol nyelvű dalait, hogy utána a kiesettek próbálkozásai és a castingok gegjei töltsék meg a telefonos szavazáshoz szükséges két órát. A zsűri sokszor sablonos dicséreteiből is látszott, hogy két igazi csúcspontja volt az estének: Vera magyar száma a mesterségbeli profizmus, a tökéletes hangképzés és a színpadi átélés igazi csúcsteljesítménye, talán még a próbához képest is felülmúlta önmagát. A legjobb hangulatot viszont Laci angol dala csinálta a nézőtéren. Ez a képernyőn valószínűleg kevésbé érvényesülhetett, mint élőben, legalábbis a vereség ezt mutatja, de a Millenáris közönségét annyira belelkesítette a falusi búcsúk és lakodalmak vérbő hangulatát és dinamizmusát sugárzó műsor, hogy a többség még a második-harmadik visszajátszásnál is újra táncolt.
Természetesen más egy élő koncert és más egy tévéműsor felépítése, s ezt az igazságot az adás második felében a közönség különösen kegyetlen módon kénytelen megtanulni. Nem könnyű étlen-szomjan, villódzó fények között állva, rossz akusztikájú beszélgetéseket és időkitöltő műsorszámokat hallgatva eltölteni több mint két órát. Egy idő után a legelszántabb rajongói csoport is csak bágyadtan álldogál a színpad szélén, Görög Zita meztelen hátának látványa alig ad több erotikus impulzust a férfinépnek, mint a szomszéd nénié, az árnyékosabb zugokban piknikező társaságok alakulnak egzaltált kamaszlányokból. Ebből a kamera természetesen semmit nem mutat, mint ahogy abból sem, hogy a hétperces reklámblokkok ahhoz ugyan rövidek, hogy bármennyire is fel lehessen frissülni, viszont a büféspultnál egész tekintélyes mennyiségű sör fogyott, így a szavazási eredményeket átadó közjegyzőnőt a mögöttem álló srácok már egyhangú "Jó a melled! Megnyered!!!" üvöltéssel buzdítják.
Ha koncertként voltak is szépséghibái a Megasztár tizenegyedik döntőjének, és az előadáson jelen lévők számára a végeredmény is meglepően alakult, összességében a műsor a legjobb formáját hozta. Ez pedig nem kis dolog a mai viszonyok között, amikor csak milliméterek választanak el minket attól, hogy főműsoridőben rimák és hímnemű párjaik nyilvános kakálását nézzük megbabonázva. A Megasztár legnagyobb erénye egyszerűen abban rejlik, hogy valóban fantasztikusan tehetséges lányokat és fiúkat segített országos ismertséghez, sokszor halmozottan hátrányos körülmények közül. Mert ahhoz, hogy tényleg sztár legyen valakiből, mégiscsak kell valami képesség. Ha ennyit megtanultunk az elmúlt másfél év valóságshow-áradatából, már szerencsésnek mondhatjuk magunkat.
| Nézettségi verseny A Big Brother második körének kudarca óta a Megasztár a TV 2 első komoly esélye, hogy megszorongassa az RTL Klubot. A magyar televíziózást hónapok óta uraló Való Világ széria március 6-án maradt először alul: a valóságshow-t a TV 2 saját adatai szerint 1 779 246-an kísérték figyelemmel, míg a Megasztárt majdnem hetvenezerrel többen, 1 845 144-en. Az RTL akkor még tagadta a vereséget, a következő kör azonban már a Megasztár egyértelmű fölényét mutatta. Szombaton a Megasztár 1 812 480 nézőjével megverte mind a Való Világot, amit 1 680 320-an néztek, mind a reality show-t követő filmet. Igaz, abban az idősávban, amikor a Való Világ és a Megasztár egy időben futott, az előbbit nézték többen, a hirdetők célcsoportjának számító 18 és 49 év közötti korosztályban azonban a VV előnye mindössze 18 000 néző volt. Az utolsó előtti forduló ellen az RTL elindította hónapok óta reklámozott, übergagyi sztárverekedését, így a Megasztárnak a múlt szombaton minden túlzás nélkül a magyar kereskedelmi televíziózás legszínvonaltalanabb gladiátorviadalát kellett volna legyőznie. Nem sikerült: a teljes lakosság körében az RTL Klub este nyolc és fél tizenkettő között kínált programjának átlagos nézettsége 2 millió 278 ezer volt, a Megasztárt viszont csak 1 millió 575 ezren választották. A műsor csak néhány RTL Klub-os reklámszünet alatt tudott több nézőt vonzani. A 18-49 év közötti nézők körében a Sztárbox átlagos nézettsége 1 millió 123 ezer fő volt, a Megasztáré pedig 788 ezer. A produkció sajtófőnöke kérdésünkre elmondta: a részletes nézettségi adatok szerint a különbség az iskolázottság mértékével csökkent, a műveltebb nézők körében pedig továbbra is egyértelmű volt a Megasztár fölénye. A TV 2-nél ettől függetlenül sikertörténetnek tartják a műsort. Bár a végső értékelést csak az utolsó kör után végzik el, valószínű, hogy a Napló kivételével minden más saját gyártású produkciónál többet hozott a tehetségkutató. A Megasztár ráadásul újabb bizonyíték a magyar kereskedelmi televíziózás egyik furcsa jelenségére: a nem licencalapú műsorok rendre jobbnak bizonyulnak a nyugati importnál. Természetesen a Megasztár is erősen hajaz a 23 országban futó, brit gyártású Pop Idol franchise-ra (ehhez tartozik a rendkívül népszerű, de helyenként hátborzongató színvonalú német SuperStar is), a TV 2 azonban a licenc megvétele helyett inkább saját zenei tematikát állított össze magyar szakértők segítségével. |
