tévéSmaci

Méhparadicsom

  • tévésmaci
  • 2019. február 10.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché megérkeztek Domodossolába, még le lehetett húzni a vonatok ablakát, s a szerelvények jóval hosszabb ideig álltak az állomásokon, szóval egyszerűen csak ki kellett volna hajolni a nyitott ablakon, beleszippantani a levegőbe, s bámulni a le- és felszállók forgatagát, a peront figyelő kalauzokat vagy a forgalmistát a palacsintasütőjével. Persze nagyon kevés le- és felszálló volt éppen, Troché úgy saccolta, máskor sem lehetnek túl sokan, ez csak afféle kötelező megálló, leszáll a svájci személyzet, hogy bevárja az ellenvonatát, felsorakozik az olasz, várva a továbbindulást. Lehet, hogy mozdonyt is cserélnek, gondolta Troché, bár azt valószínűleg csak a keleti blokkban szokás, vagy tudja a fene, nem látok annyira előre, akármennyire hajolok is ki. Annyit azért még megállapított, hogy az olasz vasúti személyzet egyenruhája simán elmenne ellentengernagyinak is. Még ebben a nyári kánikulában. Is, is, is. De Sztupával nem lehetett bírni. Alig várta, hogy a vonat beálljon, ott állt már az ajtóban, mondom, nagyon kevés leszálló volt, ki és mit is keresne Domodossolában, de ő szinte feltépte az ajtót, akkor még nem maguktól nyíltak ugyanis. Levágtatott a peronra, s mint egy gyerek, ugrált páros lábbal, úgy, mint Louis de Funès, amikor épp a legtürelmetlenebb vagy a legdühösebb figuráját hozza. De Sztupa sem dühös nem volt, sem türelmetlen, legkevésbé épp a hamari indulást óhajtotta, inkább maradni jó sokáig, degeszre lakni az alkalom örömével. Túlzabálni magát belőle, hogy megfeküdje a gyomrát, s ne vágyjon eztán soha többé Domodossolába. Talán azért volt így vele, mert biztosan tudta, hogy ez nem következhet be. Most semmiképpen, meg sohasem is. A generalfeldmarschalli küllemű kaller mindjárt fütyül, s indulás, nemhogy túllakni nem lehet, a kielégülés is veszélyben. Vajon az ablakban lógó Troché érti ezt?

Pénteken (11-én) régi kedvenceinket, azok közül is elsősorban Trine Dyrholmot csodálhatjuk meg az amúgy elég szokványosan dán, amolyan dán dán filmben, melyet most épp a Duna tévé vetít este tízkor. A kommunában persze tesz-vesz Ulrich Thomsen és az éppen nagy napjait élő Falrész Falrész is, aki pár oldallal beljebb is vitézkedik. Az a jó az egészben, hogy most véletlenül nem a nyolcvanas években járunk, hanem a hetvenesekben, dohányzás, trapéznadrág, hülye bajuszok. Pulóver! A sztorit minden tapasztalt tévénéző vágja, örököltünk egy bazi nagy házat, mit kezdjünk vele, alapítsunk kommunát, mert ez ment a hetvenes években meg a leszerelési tárgyalások. Ám ezeket a művészeket akkor is jó nézni, ha pontosan azt csinálják, amit mindenki elvár tőlük.

Kedden reggel érdemes korán felkelni, mert a Paramount Channel már háromnegyed kilenc előtt műsorra tűzi a Jöjj vissza, Jimmy Deant – persze a nyolcvanas évek elejéről. Gondoljunk csak bele, mekkora marhaság lenne ma vagy tíz év múlva visszahívni nevezett Jimmyt, jaj, minden meg van bocsátva, csak gyere. Nem, nincs megbocsátva semmi, s még egy darabig nem is lesz. Viszont ha úgy nézzük, hogy ezt a finom kis semmiséget Robert Altman hozta össze Cherrel, a fiatal Kathy Batesszel és a csodás Karen Blackkel, akkor aligha kétséges, hogy a tévé előtt kell reggeliznünk.

Szerdán 22.30-kor lesz még egy Fekete Péter is a Dunán. De ennyiért felesleges tévét tartani.

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."