Amikor Sztupa és Troché megérkeztek Domodossolába, még le lehetett húzni a vonatok ablakát, s a szerelvények jóval hosszabb ideig álltak az állomásokon, szóval egyszerűen csak ki kellett volna hajolni a nyitott ablakon, beleszippantani a levegőbe, s bámulni a le- és felszállók forgatagát, a peront figyelő kalauzokat vagy a forgalmistát a palacsintasütőjével. Persze nagyon kevés le- és felszálló volt éppen, Troché úgy saccolta, máskor sem lehetnek túl sokan, ez csak afféle kötelező megálló, leszáll a svájci személyzet, hogy bevárja az ellenvonatát, felsorakozik az olasz, várva a továbbindulást. Lehet, hogy mozdonyt is cserélnek, gondolta Troché, bár azt valószínűleg csak a keleti blokkban szokás, vagy tudja a fene, nem látok annyira előre, akármennyire hajolok is ki. Annyit azért még megállapított, hogy az olasz vasúti személyzet egyenruhája simán elmenne ellentengernagyinak is. Még ebben a nyári kánikulában. Is, is, is. De Sztupával nem lehetett bírni. Alig várta, hogy a vonat beálljon, ott állt már az ajtóban, mondom, nagyon kevés leszálló volt, ki és mit is keresne Domodossolában, de ő szinte feltépte az ajtót, akkor még nem maguktól nyíltak ugyanis. Levágtatott a peronra, s mint egy gyerek, ugrált páros lábbal, úgy, mint Louis de Funès, amikor épp a legtürelmetlenebb vagy a legdühösebb figuráját hozza. De Sztupa sem dühös nem volt, sem türelmetlen, legkevésbé épp a hamari indulást óhajtotta, inkább maradni jó sokáig, degeszre lakni az alkalom örömével. Túlzabálni magát belőle, hogy megfeküdje a gyomrát, s ne vágyjon eztán soha többé Domodossolába. Talán azért volt így vele, mert biztosan tudta, hogy ez nem következhet be. Most semmiképpen, meg sohasem is. A generalfeldmarschalli küllemű kaller mindjárt fütyül, s indulás, nemhogy túllakni nem lehet, a kielégülés is veszélyben. Vajon az ablakban lógó Troché érti ezt?
Pénteken (11-én) régi kedvenceinket, azok közül is elsősorban Trine Dyrholmot csodálhatjuk meg az amúgy elég szokványosan dán, amolyan dán dán filmben, melyet most épp a Duna tévé vetít este tízkor. A kommunában persze tesz-vesz Ulrich Thomsen és az éppen nagy napjait élő Falrész Falrész is, aki pár oldallal beljebb is vitézkedik. Az a jó az egészben, hogy most véletlenül nem a nyolcvanas években járunk, hanem a hetvenesekben, dohányzás, trapéznadrág, hülye bajuszok. Pulóver! A sztorit minden tapasztalt tévénéző vágja, örököltünk egy bazi nagy házat, mit kezdjünk vele, alapítsunk kommunát, mert ez ment a hetvenes években meg a leszerelési tárgyalások. Ám ezeket a művészeket akkor is jó nézni, ha pontosan azt csinálják, amit mindenki elvár tőlük.
Kedden reggel érdemes korán felkelni, mert a Paramount Channel már háromnegyed kilenc előtt műsorra tűzi a Jöjj vissza, Jimmy Deant – persze a nyolcvanas évek elejéről. Gondoljunk csak bele, mekkora marhaság lenne ma vagy tíz év múlva visszahívni nevezett Jimmyt, jaj, minden meg van bocsátva, csak gyere. Nem, nincs megbocsátva semmi, s még egy darabig nem is lesz. Viszont ha úgy nézzük, hogy ezt a finom kis semmiséget Robert Altman hozta össze Cherrel, a fiatal Kathy Batesszel és a csodás Karen Blackkel, akkor aligha kétséges, hogy a tévé előtt kell reggeliznünk.
Szerdán 22.30-kor lesz még egy Fekete Péter is a Dunán. De ennyiért felesleges tévét tartani.
