tévéSmaci

Méhparadicsom

  • tévésmaci
  • 2019. február 10.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché megérkeztek Domodossolába, még le lehetett húzni a vonatok ablakát, s a szerelvények jóval hosszabb ideig álltak az állomásokon, szóval egyszerűen csak ki kellett volna hajolni a nyitott ablakon, beleszippantani a levegőbe, s bámulni a le- és felszállók forgatagát, a peront figyelő kalauzokat vagy a forgalmistát a palacsintasütőjével. Persze nagyon kevés le- és felszálló volt éppen, Troché úgy saccolta, máskor sem lehetnek túl sokan, ez csak afféle kötelező megálló, leszáll a svájci személyzet, hogy bevárja az ellenvonatát, felsorakozik az olasz, várva a továbbindulást. Lehet, hogy mozdonyt is cserélnek, gondolta Troché, bár azt valószínűleg csak a keleti blokkban szokás, vagy tudja a fene, nem látok annyira előre, akármennyire hajolok is ki. Annyit azért még megállapított, hogy az olasz vasúti személyzet egyenruhája simán elmenne ellentengernagyinak is. Még ebben a nyári kánikulában. Is, is, is. De Sztupával nem lehetett bírni. Alig várta, hogy a vonat beálljon, ott állt már az ajtóban, mondom, nagyon kevés leszálló volt, ki és mit is keresne Domodossolában, de ő szinte feltépte az ajtót, akkor még nem maguktól nyíltak ugyanis. Levágtatott a peronra, s mint egy gyerek, ugrált páros lábbal, úgy, mint Louis de Funès, amikor épp a legtürelmetlenebb vagy a legdühösebb figuráját hozza. De Sztupa sem dühös nem volt, sem türelmetlen, legkevésbé épp a hamari indulást óhajtotta, inkább maradni jó sokáig, degeszre lakni az alkalom örömével. Túlzabálni magát belőle, hogy megfeküdje a gyomrát, s ne vágyjon eztán soha többé Domodossolába. Talán azért volt így vele, mert biztosan tudta, hogy ez nem következhet be. Most semmiképpen, meg sohasem is. A generalfeldmarschalli küllemű kaller mindjárt fütyül, s indulás, nemhogy túllakni nem lehet, a kielégülés is veszélyben. Vajon az ablakban lógó Troché érti ezt?

Pénteken (11-én) régi kedvenceinket, azok közül is elsősorban Trine Dyrholmot csodálhatjuk meg az amúgy elég szokványosan dán, amolyan dán dán filmben, melyet most épp a Duna tévé vetít este tízkor. A kommunában persze tesz-vesz Ulrich Thomsen és az éppen nagy napjait élő Falrész Falrész is, aki pár oldallal beljebb is vitézkedik. Az a jó az egészben, hogy most véletlenül nem a nyolcvanas években járunk, hanem a hetvenesekben, dohányzás, trapéznadrág, hülye bajuszok. Pulóver! A sztorit minden tapasztalt tévénéző vágja, örököltünk egy bazi nagy házat, mit kezdjünk vele, alapítsunk kommunát, mert ez ment a hetvenes években meg a leszerelési tárgyalások. Ám ezeket a művészeket akkor is jó nézni, ha pontosan azt csinálják, amit mindenki elvár tőlük.

Kedden reggel érdemes korán felkelni, mert a Paramount Channel már háromnegyed kilenc előtt műsorra tűzi a Jöjj vissza, Jimmy Deant – persze a nyolcvanas évek elejéről. Gondoljunk csak bele, mekkora marhaság lenne ma vagy tíz év múlva visszahívni nevezett Jimmyt, jaj, minden meg van bocsátva, csak gyere. Nem, nincs megbocsátva semmi, s még egy darabig nem is lesz. Viszont ha úgy nézzük, hogy ezt a finom kis semmiséget Robert Altman hozta össze Cherrel, a fiatal Kathy Batesszel és a csodás Karen Blackkel, akkor aligha kétséges, hogy a tévé előtt kell reggeliznünk.

Szerdán 22.30-kor lesz még egy Fekete Péter is a Dunán. De ennyiért felesleges tévét tartani.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.