Nem azt mondjuk, hogy a Varázsbolt mindenestül Lukácsházi Győző – egyébként remek – BonBon Matinéjának a nyelvén szólal meg, ám az első rész alapján egyelőre mintha Bősze és csapata sem döntötte volna még el egészen, hogy gyerekeknek vagy a komolyzene iránt érdeklődő, ámde nem nagyon pallérozott felnőtteknek készítenék inkább a műsort. „Emlékszik még Ollivander varázspálcaüzletére a Harry Potterből, esetleg a Végtelen történet goromba antikváriusára, vagy Respighi játékboltjára, amiben éjszaka életre kelnek a babák? A Varázsboltban vagyunk, a polcról leemelem a zenevilág egy-egy különleges tárgyát, régi könyveiből felidézek néhány titokzatos eseményt, apróságokat, amik azonban a tökéletes zeneélmény nélkülözhetetlen elemei.” Így szól a felvezető, és hiába tudjuk, látjuk, hogy valamiért felnőtt közönsége is van a Harry Potternek, alapvetően azért mégis ifjúsági műről van szó. Azzal, hogy a Varázsbolt rá hivatkozik (meg a hasonló státusú Michael Ende-kultregényre), végső soron mintha magát is ilyen átmeneti helyzetbe állítaná: egyszerre több korosztályt, többféle műveltségi réteget igyekszik megszólítani.
Az első adás mindenesetre biztatónak tűnik: valóban egy apróságot jár körül a félórás műsor, nevezetesen a vonós hangszerek lelkét, és amilyen banális a tárgy, olyan gazdag lesz végül is a róla folytatott eszmecsere. „Egy fadarabot tartok a kezemben, egy egyszerű pöcköt – mondja Guminár Tamás hangszerkészítő műhelyében Bősze –, az IKEA-bútorok összeszereléséhez használható csaphoz hasonlít, ha eldobva látnám az utcán, biztos nem hajolnék le érte.” A lélek ebben az esetben azt a rezgéstovábbító faeszközt jelenti, amely a hegedű (illetve a többi vonós hangszer) testén belül, a hangszer hasát és hátát köti össze. Banális kis mütyür, mégis nagyon sok múlik rajta. Ha elmozdul a lélek, úgy fog szólni a hangszer, mintha náthás lenne – ezt már Varga Oszkár hegedűművész mondja, és rögtön azt is hozzáteszi: ilyenkor jön a zenésznél a pánikroham.
Bősze a riportalanyok megszólalásai között kultúrtörténeti eszmefuttatásokkal és zenei bejátszásokkal lazítja az amúgy sem túlzsúfolt anyagot. Megtudjuk, hogy a lélek első precíz leírása Marin Mersenne 1635-ös Harmonicorum librijében jelent meg, s azóta nyomon követhető a kis pöcök evolúciója. Változott sok minden, a mérete, a beszerelési módja, de az anyaga egészen a legutóbbi időkig nem nagyon: ha valaki jót akart, trentói fenyőből készült lelket keresett magának. Manapság viszont egyre terjed a karbonlélek, amitől Guminár mestert rögtön kiveri a víz. „Szerintem egyenesen az ördögtől való dolog – mondja szerényen, majd hozzáteszi –, egyébként jól ismerem a kitalálóját.” Ő maga nemhogy csak fából hajlandó lelket készíteni, de egyenesen különleges, száz évnél idősebb hangszerfákra vadászik hozzá, és mint mondja, a megmunkáláshoz elvből nem használ esztergát, kizárólag gyaluval és csiszolópapírral dolgozza meg az egyes darabokat.
A jó tempójú műsor végül is tényleg egységnyi idő alatt képes bemutatni, amit akar. A gyors vágásokból építkező hanganyagot talán azok sem unják el, akik a lélek dolgait kívül-belül ismerik. Vagy ha ők mégis, talán az sem olyan nagy baj, tényleg nem a hangszerszakértők a Varázsbolt célközönsége. A különböző társművészeti utalások ugyanakkor még nekik is mondhatnak valami újat; igaz, az kisebb baki, miszerint Shakespeare Rómeó és Júliájában a zenész James Soundpost neve a hangpostást (azaz a rezgés közvetítőjét) jelentené. A soundpost, mint Bősze is mondja, a lélek angol elnevezése, ám a post nem a postásra, inkább a tárgy hengeres, oszlopszerű alakjára utal (és ennyiben a német hangpálca rokona). De ennyi félremagyarázás talán senkinek sem fog nagyon fájni.
A többször megismételt szlogenben („Varázsbolt, minden, ami a csodához kell”) szereplő csoda ugyan nem történik meg, ám Bősze műsora érezhetően lelkesedéssel és körültekintéssel elkészített, kultúra-népszerűsítő produkció. Ha a komolyzene közönségének valóban hanyatlik a színvonala, talán még nagyobb szükség van az ilyesmire.
Varázsbolt, Bartók rádió, január 6.
