Rádió

Mese hajjal

Rocktörténet

Interaktív

Aki a hetvenes évek után született, és lényegében a rendszerváltást követően szocializálódott, furcsa kettősséggel tekint vissza erre az évtizedre, egyfelől mélységes hálával, hogy nem akkor kellett élnie, másfelől bizonyosfajta érdeklődéssel, hogy mégis mi forrt, mi puhult itt a rendszer bográcsában, meddig lehetett elmenni, mi után volt szabad, és nem mellesleg: mi után volt érdemes vágyakozni? Mert ha a kissé kókadtan lógó bajuszok erdején, a színes ruhákon és alaposan félreértett nyugati divatjelenségek itthoni torzszüleményein túlra tekintünk, azért egyfelől felszabadultabbnak tűnnek a hetvenes évek, mint a betonszürke nyolcvanasok, miközben a rendszerváltás (így vagy úgy sikerült, de mégiscsak) katarzisa még távoli vágyálom se lehetett.

Rocktörténet, alcíme szerint A magyar beat és pop zenés meséje (azért van ebben némi műfaji kuszaság) legutóbbi két adása a Neoton és a Kócbabák nevű formációkat veszi górcső alá, illetve a kettő fuzionálásával létrejött Neoton Famíliát (angolul Newton Family, tudom meg a Wikipédiáról, amiért külön piros pont jár a fordítónak). Aki állt már kocsmai zenegép előtt, az nagyjából tudja, hogy mi a Neoton Família, de a Kócbabákkal kapcsolatban kissé tanácstalanok lehetnek a későn érkezők. Gellért András "házigazda" ennek megfelelően velük kezdi az ismertetést: egy 1973-ban összeállt vokáltrióról van szó, melyben az Évák (Csepregi, Fábián és Pál) újszerű stílussal és a kádári prüdéria ellenében kialakított (de a szintén kádári jó ízlés határain azért belül maradó) szabadosabb öltözködéssel borzolták a közönség kedélyeit. Az valamiért kimarad a bemutatásból, hogy már egy évvel korábban is létezett a Kócbabák, csak akkor még Marcellina vezetésével volt viszonylag sikertelen a formáció a Ki mit tud?-on. A feledékenység oka nyilván az, hogy az addig meddő csapatot csak a neotonos fiúkkal való találkozás élménye tette termékennyé.

A Pásztor László által, eredetileg közgázos viccbandaként létrehozott (jobb híján a legendás csehszlovák villanygitár márkanevét felvevő) Neoton addigra már sztáregyüttesnek számított: 68-ban a Ki mit tud?-ot is behúzták, első lemezük pedig akkorát robbantott a Balázs Fecó énekelte Kell, hogy várjjal, hogy azóta is szédelgünk tőle. De nem is ez a sztori az adáspár legérdekesebb része, hanem annak a folyamatnak az interpretálása, aminek következtében a renegátabb tagok (Balázs Fecó, Som Lajos, Debreczeni Ferenc) távozása után az addig is "igényes slágerzenét" játszó együttes teljesen konformizálódott. Vagy ahogy Sebők János mondja, a Neoton "nem egyszerűen támogatott, de kiemelt együttese lett a korszaknak". Évente jelent meg stúdiólemezük, annyit és ott koncerteztek, amennyit és ahol csak akartak - és az egész világot beutazták. Hogy ebben mekkora része volt annak, hogy az Aczél-szisztéma "popcézárja", Erdős Péter - azon túl, hogy az egyre terjedő "csövesrock" ellenszerét vélte a Neotonban megtalálni - egy NDK-beli fesztiválon szerelmet vallott Csepregi Évának? Nagyon sok, ezt még Pásztor és Csepregi is elismeri.

De vajon mihez kezdjünk ezzel az információval? Mert azért mégiscsak zavarba ejtő, hogy akkor most egy olyan együttesről van szó, ami nemcsak önerejéből vagy menedzserének ügyességéből, de egyfajta politikai állásfoglalás következtében lett népszerű. Magyarán a rendszer mindent megtett, hogy Neotont hallgasson a nép, és lássunk csodát: Neotont hallgatott. Persze lehet ezt úgy érteni, és nem is feltétlenül csak cinikusan, ahogy Pásztor érti: az adott körülmények között magyarhon legjobb menedzsere Erdős Péter volt, ők pedig csak elfogadták a felajánlott szakértelmet. Csak hát nem leszünk attól boldogabbak, ha végiggondoljuk, hogy a karizmatikus Erdős nem egyszerű menedzser volt, de keménykezű ízlésdiktátor is (elég csak a letiltott együtteseket vagy a bebörtönzött szegedi punkokat felidézni). Aki nyilvánvalóan elégedetten dőlne hátra, ha hallaná Pásztor megjegyzését a 2005-ös, sportcsarnokot megtöltő koncerttel kapcsolatban: "Ha az emberek még most is a Santa Mariát akarják hallani, meg a Yo Yót, akkor mi eljátsszuk nekik."

MR1, március 26., április 2.


Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.