Aki a hetvenes évek után született, és lényegében a rendszerváltást követően szocializálódott, furcsa kettősséggel tekint vissza erre az évtizedre, egyfelől mélységes hálával, hogy nem akkor kellett élnie, másfelől bizonyosfajta érdeklődéssel, hogy mégis mi forrt, mi puhult itt a rendszer bográcsában, meddig lehetett elmenni, mi után volt szabad, és nem mellesleg: mi után volt érdemes vágyakozni? Mert ha a kissé kókadtan lógó bajuszok erdején, a színes ruhákon és alaposan félreértett nyugati divatjelenségek itthoni torzszüleményein túlra tekintünk, azért egyfelől felszabadultabbnak tűnnek a hetvenes évek, mint a betonszürke nyolcvanasok, miközben a rendszerváltás (így vagy úgy sikerült, de mégiscsak) katarzisa még távoli vágyálom se lehetett.
A Rocktörténet, alcíme szerint A magyar beat és pop zenés meséje (azért van ebben némi műfaji kuszaság) legutóbbi két adása a Neoton és a Kócbabák nevű formációkat veszi górcső alá, illetve a kettő fuzionálásával létrejött Neoton Famíliát (angolul Newton Family, tudom meg a Wikipédiáról, amiért külön piros pont jár a fordítónak). Aki állt már kocsmai zenegép előtt, az nagyjából tudja, hogy mi a Neoton Família, de a Kócbabákkal kapcsolatban kissé tanácstalanok lehetnek a későn érkezők. Gellért András "házigazda" ennek megfelelően velük kezdi az ismertetést: egy 1973-ban összeállt vokáltrióról van szó, melyben az Évák (Csepregi, Fábián és Pál) újszerű stílussal és a kádári prüdéria ellenében kialakított (de a szintén kádári jó ízlés határain azért belül maradó) szabadosabb öltözködéssel borzolták a közönség kedélyeit. Az valamiért kimarad a bemutatásból, hogy már egy évvel korábban is létezett a Kócbabák, csak akkor még Marcellina vezetésével volt viszonylag sikertelen a formáció a Ki mit tud?-on. A feledékenység oka nyilván az, hogy az addig meddő csapatot csak a neotonos fiúkkal való találkozás élménye tette termékennyé.
A Pásztor László által, eredetileg közgázos viccbandaként létrehozott (jobb híján a legendás csehszlovák villanygitár márkanevét felvevő) Neoton addigra már sztáregyüttesnek számított: 68-ban a Ki mit tud?-ot is behúzták, első lemezük pedig akkorát robbantott a Balázs Fecó énekelte Kell, hogy várjjal, hogy azóta is szédelgünk tőle. De nem is ez a sztori az adáspár legérdekesebb része, hanem annak a folyamatnak az interpretálása, aminek következtében a renegátabb tagok (Balázs Fecó, Som Lajos, Debreczeni Ferenc) távozása után az addig is "igényes slágerzenét" játszó együttes teljesen konformizálódott. Vagy ahogy Sebők János mondja, a Neoton "nem egyszerűen támogatott, de kiemelt együttese lett a korszaknak". Évente jelent meg stúdiólemezük, annyit és ott koncerteztek, amennyit és ahol csak akartak - és az egész világot beutazták. Hogy ebben mekkora része volt annak, hogy az Aczél-szisztéma "popcézárja", Erdős Péter - azon túl, hogy az egyre terjedő "csövesrock" ellenszerét vélte a Neotonban megtalálni - egy NDK-beli fesztiválon szerelmet vallott Csepregi Évának? Nagyon sok, ezt még Pásztor és Csepregi is elismeri.
De vajon mihez kezdjünk ezzel az információval? Mert azért mégiscsak zavarba ejtő, hogy akkor most egy olyan együttesről van szó, ami nemcsak önerejéből vagy menedzserének ügyességéből, de egyfajta politikai állásfoglalás következtében lett népszerű. Magyarán a rendszer mindent megtett, hogy Neotont hallgasson a nép, és lássunk csodát: Neotont hallgatott. Persze lehet ezt úgy érteni, és nem is feltétlenül csak cinikusan, ahogy Pásztor érti: az adott körülmények között magyarhon legjobb menedzsere Erdős Péter volt, ők pedig csak elfogadták a felajánlott szakértelmet. Csak hát nem leszünk attól boldogabbak, ha végiggondoljuk, hogy a karizmatikus Erdős nem egyszerű menedzser volt, de keménykezű ízlésdiktátor is (elég csak a letiltott együtteseket vagy a bebörtönzött szegedi punkokat felidézni). Aki nyilvánvalóan elégedetten dőlne hátra, ha hallaná Pásztor megjegyzését a 2005-ös, sportcsarnokot megtöltő koncerttel kapcsolatban: "Ha az emberek még most is a Santa Mariát akarják hallani, meg a Yo Yót, akkor mi eljátsszuk nekik."
MR1, március 26., április 2.
