A közrádió sem könnyíti meg feltétlenül a forradalmi reggelen ébredezők dolgát: hajnali öttől egy órán keresztül "Süvegemen nemzetiszín rózsa" címmel 48-as dalokat, indulókat közvetít. Nem is lenne ezekkel a nótákkal olyan nagy baj - bár, gondolom, kevesen szeretünk ilyesmire ébredni -, de egy óra után már nemcsak rebellisnek érzi magát az ember, hanem egyenesen mártírnak. Még jó, hogy aztán az Ünnep reggelén (alcíme szerint zenés magazin, szerkesztő Németh Zoltán) könnyedebb vizekre evez. Azt az egyveleget adja a kétórás műsor, amit előre gondolunk: van benne vicces interjú, komoly riport, rövid szkeccs, egyszóval csupa kisszínes, meg sok vattacukor és papírcsákó. Az ordas közhelyeket, mondjuk, nem kevéssé sikerül kikerülni, de hát éppen ezen a napon ezt nem is várjuk: a Rákóczi Szövetség jóvoltából Erdélyben ünneplő debreceni diák azért boldog, mert "az, hogy mi kimegyünk, sokat jelent nekik", a hagyományőrző Csepin Péter meg azon háborog, hogy nehéz ma hősiesnek lenni, "hiszen a percemberek korát éljük". Ennél még a két friss Kossuth-díjas, Miklósa Erika és Ákos is mélyebb, pedig rajtuk még érezni a díjátadó pezsgő- és verejtékszagú megilletődöttségét. Valahogy Miklósa a vidámabb, de azért Ákos is boldog (hiszen nemcsak énekesként, de költőként is méltatták), ugyanakkor mindkét művész máris a következő munkájára koncentrál. Egyébként értem, hogy éppen őket kérdezték, fiatalok, vagányak és szépek (bár ez itt nem látszik), a sok beborult, idős tudóssal meg művésszel biztosan sokkal nehezebb szót érteni. Csak azt tudnám, hogy hova tűnt Demjén Rózsi?
Talán az ő hiánya miatt, talán másért, a műsor történelmi részei jobban működnek. Előbb Kalla Zsuzsa mutat be egy puttós pénztárcát, amelyet Szendrey Júlia remek kézügyességről és csapnivaló ízlésről tanúbizonyságot téve hímzett, mintegy megajándékozva férjét a Nemzeti dalért cserébe, majd Szörényi László beszél a forradalom humoráról. Ez utóbbi méltatlanul ritkán kerül szóba: elég csak Jókai csínyjét felidézni, aki, mikor a debreceni országgyűlés 49-ben meg akarja ünnepelni március 15-ét, de a megemlékezés módját képtelenek eldönteni, ír egy javaslatot, hogy zárassák be Táncsicsot, akkor majd csak történik valami.
A délutáni híradásokban azután kicsit kevesebb a humor. Én nem tudom, miért, de óránként bemondják a jelentősebb megemlékezések mellett, hogy Lázár János ezt meg azt mondta Hódmezővásárhelyen. Nem mintha bajom lenne a vásárhelyiekkel, de ha a hírösszeállítók szorítottak volna egy kis helyet (legalább óránkénti bontásban) a szegedi, pécsi, miskolci, ne adj' isten kiscsákói vagy bősárkányi megemlékezéseknek, színesebb lett volna az a csokor. Persze, gondolom, ott nem merészkedtek odáig, hogy - Váci Mihály után szabadon (emlékszünk még: "mindig Kelet felől! - / jött a Szabadság!") - kimondják: "március 15-e a 'keleti énünk', a megzabolázhatatlan, lázadó énünk ünnepe".
Kíváncsi lennék arra, az Ütköző este történész vendégei - Szakály Sándor, Bertényi Iván, Békés Csaba - hogyan látják ezt a kérdést. Ők ugyanis mintha inkább arra hívták volna fel a figyelmet, hogy a magyarságban gyökeret vert, csak magára számítható, rebellis nemzet önképe mennyire ideologikus és hamis. Illetve, hogy - bár a forradalmat ünnepeljük - a radikálisok programja a világosi katasztrófába torkollt, míg a deáki lassúbb, kompromisszumos politika végül az ország máig is megismételhetetlennek bizonyuló aranykorához vezetett. Ha a sok robotolás után pihenésre vágynak, ezt a műsort kifejezetten javaslom a fáradt szónokoknak.
"Süvegemen nemzetiszín rózsa", Ünnep reggelén, Ütköző este. MR1, március 15.
