A műsor alapötlete, mármint hogy egy riportot a vendég által választott zenékkel illusztráljanak, amennyire kézenfekvő, annyira érdekesen tud működni, ha valóban létrejön a kapcsolat a beszélgetés és a beemelt dallamok között. A Történet, hangszerelve korábbi műsoraiban hallottunk ilyet is, máskor viszont a levegőben lógott az egész. A legutóbbi adás dialógusa azonban olyannyira bedarálta a számokat, hogy a végén nem is emlékeztem már rá, mi szólt a csevej szüneteiben - igaz, egy ideig azt sem tudtam, hol vagyok. Tegyük fel, hogy az akár kifejezetten érdekes is lehet, ha egy provokatívabb, kísérletező szerkesztői attitűd következtében a kulturális-közéleti szféra egy-egy neccesebb figurájának is szót adunk, az viszont már több mint gyomorforgató (azon túl, hogy eleve és bárkivel szemben a riporterszakma karikatúrája), ha nemcsak megadjuk a szót, hanem körbeugráljuk, körültömjénezzük a vendégünket, ha lapos és sunyi kis alákérdezéseinkkel olyan eszméket legitimálunk, amik legitimálhatatlanok. Persze mondhatják, hogy az is hülye, aki meglepődik még az ilyesmin a közszolgálati rádióval kapcsolatban, de egy határon túl a racionalitással szemben sem érdemes lemondónak lenni.
Csűrös Csilla (a házigazda) és Pozsgai Zsolt (a vendég) kedélyesen eldiskurál a szokásos, kiszámítható műsorszerkezet mentén: az elején kapunk egy-két alapgondolatot, most épp Hernádi Gyulától kölcsönvéve ("Az én boldogságom a mások boldogsága mellett őrt álló boldogság."), majd a gyerekkorra terelődik a szó, aztán az iskolák jönnek, szakmai indulás, sikerek, kudarcok, beérkezés, okosságok, család, hepiend. És én tényleg kíváncsi vagyok erre az emberre. Érdekes, ha nem is váratlan dolgokat mond a szülőfalujáról, a paraszti közegről, amiben nevelkedett (igaz, a műsorvezető ebbe is beleokvetetlenkedik: "mégis milyen városi nadrágos ember lett..."), talán még megkapóbb, amit az ifjúkoráról, a mentőknél eltöltött idejéről mond, ezt esetleg ki is lehetett volna bontani. De nem, nyilván vannak fontosabb dolgok is, például a gének, melyekről megtudjuk, hogy több száz, több ezer éves múltunkra is emlékeznek, ezeket fel kell fedezni (mondjuk, a színházzal), mert ezt hívjuk hagyománynak vagy ősemlékezetnek - vendégünk be is vallja, ezért ír a nemzeti öntudatról. Hát, oké, illetve nem az, persze, de semmi ahhoz képest, ami ezután jön.
Csűrös - aki mintha folyamatosan mosolyogva beszélne - nem kerülgeti tovább a forró kását, rátér az Új Színházra: "meglepő, hogy egy magyar drámákat bemutató színház ilyen erős ellenállást vált ki Magyarországon". Aztán jön a hümmögés, hogy igen-igen, ez is csak nálunk van így, meg a lengyelek persze, de még a szlovének is (sic!), hát milyen szomorú. Pozsgai aztán megnyugtat: legalább ez a dolog most fordulni látszik.
De azért még mindig tartja magát az ember, az olyasmin meg csak mosolyog, amikor A föld szeretőjéről azt mondja a rendező, hogy "ezt a filmet elsősorban Keleten szeretik, nem Berlinben, nem a cannes-i fesztiválon: Indiában, Japánban, Vietnamban, ilyen helyeken, ahol a kosztümös filmek, valódi emberi érzelmekkel, mindenfajta absztrakció nélkül, kizárólag egy emberi hatásra építve még jobban élnek." Viszont akkor csúnyán lefagy ez a satnya mosoly is, amikor Csűrös Csurkára tereli a szót: "azt mindenképpen megfogalmazhatjuk most már róla, hogy a magyarság sorskérdéseit illetően vátesznek bizonyult".
Most arról kéne még írnom röviden, hogy milyen érzés lefejelni egy rádiókészüléket, hogyan érdemes tartani, milyen szögben ajánlott rábólintani és így tovább, de nem teszem, mert azzal is csak elviccelném a dolgot, pedig hiába hallatszik határtalanul boldognak a műsorvezető, és ha nem is ennyire, de szintén vidámnak a riportalany, hiába következik az Áprilisi Rádiókabaré, ebben az egészben semmi nevetnivaló nincsen.
MR1, április 14.
