tévésmaci

Mint kecske a fűben

  • tévésmaci
  • 2020. május 30.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché, finoman szólva is dolguk végezetlenül visszatértek Belga Kongóból, könnyű lett volna a szovjetre mutogatni. Vagy a belgára, angolra. Vagy egyszerűen széttárni a karjukat azzal, hogy Lumumbának esélye sem volt Csombéval, Mobutuval és Kasabuvuval szemben, meg hát ugye a ruszkik sem törték magukat, s ott volt az idegenlégió söpredéke, az ezredes, aki még nekik sem kellett. Ja, és kurva meleg is volt, de nem kerestek mentségeket, csak azt kutatták, mit kellett volna máshogy csinálni. Így van ez a tévével is, nem a karantén miatt kell nézni, hiszen – finoman szólva is, mint fenn – nem ma kezdtük. Ez is valamikor a hatvanas évek elején-közepén történt, amikor csak az foglalkoztatott minket, hogy Kékes legyen vagy egy számmal nagyobb, mondjuk, Munkácsy, esetleg Benczúr. Ben-Hur vagy kinn, még Videoton sem volt akkor. (Figyelik, megkezdtük a visszarendeződést, kicsi, óvatos lépésekben.)

Pénteken (itt van május elseje) a szokott időben (fél kilenckor), a szokott helyen (Cinemax 2) kezdünk, ahol a végtelenül hülye című Heavy túra kezdődik épp. Nem szoktunk itt nagyon plecsnikre hivatkozni, de a miskolci filmfesztivál mégiscsak más – ha kilógsz róla, lehet például pizzát enni a Világbékében, csak az étel, (ki)hordó meg ne tudja, hogy van ilyen vidéken –, pláne a közönségdíja más neki nagyon, márpedig ez a nagyon finn és kicsit norvég műalkotás azt nyerte el, aligha véletlenül. Amikor legutóbb Leningrádban jártam, s valamiért (sózott hering) át kellett ugranom Lappeenrantába, hát minden kocsma falán ott volt a bekeretezett oklevél, több helyen csak a másolat, de még több helyen az eredeti. (És akkor képzelhetik, mi lehet Tamperében, melyről köztudott, hogy Miskolc testvérvárosa, csak ugye sokkal messzebb van Leningrádtól, mint Lappeenranta, uhh, nekem off.) Ennyit a finnek közismert büszkeségéről, a nyelvrokonságról meg annyit, hogy amikor kértem egy dobozt, mert én is haza akartam hozni néhányat az oklevelekből, azt mondták, hogy laita laatikko, vagy valami ilyesmit, tök úgy hangzott, hogy ládikó, de komolyan. S ha már itt tartunk, a Sorjonen harmadik évada május 11-én kerül ki a Netflixre, csak el ne felejtsünk szólni akkor is. Ez a film viszont egy falusi nyomoroncról szól, aki behazudja, hogy valami rockbandában zúzza, s ettől rögtön menő fej lesz, ám hamarosan eljön a bizonyítás ideje. Mérsékelten gátlásos humor, összetéveszthetetlen skandináv horror-metál, finom kistelepülési komédiát felrúgó zabolátlan road movie, nincs is ennél jobb pancs, ennyi miskolci nem tévedhet, értenek hozzá, semmi kétség. Mi meg maradunk utána is a csatornán, s immár a miskolciak nélkül tekintjük át
A sötétség gyermekei című (ami azt illeti, ugyancsak ölég hülye című) brit drámát. E műalkotás, nem fogják nekem elhinni, a norvég black metálról szól, annak is kifinomultabb művelőiről, így lesz szerencsénk legalább egy felgyújtott templomhoz, legalább egy gyilkossághoz, és ha még azt is hozzávesszük, hogy a hírhedt kliprendező, Jonas Åkerlund magyarországi forgatási helyszíneken találta meg a maga Norvégiáját, akkor nyilvánvalóan teljes lesz az élvezetünk. Természetesen színigaz történetről van szó, de hát ezt nyilván mondanom sem kell önöknek, a nehézfém muzsika Beethovenjeinek. Szomorúan jelentem azonban, hogy erre a hétre ennyi volt a rock and roll, nem lehet minden héten popkarácsony. Ezért aztán 1.50-kor már kapcsolunk is át az HBO 3-ra, hogy megint megnézzük Az órákat, leginkább azért, hogy eldöntsük végre, kit szeretünk jobban, Julianne Moore-t vagy Virginia Woolfot (őt Nicole Kidman játssza, kár, de szerencsére fellép a filmben Toni Collette és Miranda Richardson is, ezért beletörődünk Meryl Streep és Ed Harris jelenlétébe). Az eredmény nem kétséges, hisz állítson magáról bármit is e film, kedves Woolfunk csak egy csinos címke rajta.

Szombaton azért simán visszasunnyogunk a kies északra, mert valamivel kilenc előtt a Cinemax az Újrakezdőket adja, a dán filmekért pedig egyszerűen odavagyunk, punktum. Hella Joof művének újrakezdői ráadásul a hetvenes éveiket tapossák, innen szép tehát a győzelem. A magát vígjátéknak tituláló film vidámsága felől ugyan erősek a kétségeink, de ez mit sem von le a szórakozás oly fennkölt módjából. Éjfél után valamivel meg jön az HBO 2-re az utóbbi időben gátlástalanul agyonjátszott Volt egyszer egy… Hollywood, melyben a nehezen védhető három pont valamiféle hatásszünetet jelenthet, talán ez az egyetlen aspektusa e híres moziműnek, melyet eddig nem tárgyaltunk meg. A legjobb persze az volt, hogy a maestro üzent a földgolyó összes sajtóvetítésének, hogy könyörgöm, ne spoilerezzék el a filmet, drága koszos körmű, szendvicszabáló firkászbarátaim, mondhatni tök feleslegesen, hisz azt már megcselekedte őkelme önkezével, a Becstelen Brigantykban. Na, abban meg az ipszilont lehetne megbeszélni, de szerencsére nem lesz a héten, csak Ponyvaregényt meg Kill Billt láttam a rádióújságban (le is mondtam azonmód az előfizetést).

Vasárnap egy klasszikus időpontban, este nyolckor választhatunk egy klasszikus filmet, minden háborús filmek legháborúsabbikát az AMC-n. Igen, önök ismét kitalálták, A halál 50 órájáról beszélek, ezt legalább nem játsszák minden héten, legfeljebb havonta egyszer, plusz az ismétlések. Körülbelül hasonló a helyzet az éjjeli negyed egykor a Paramount Channelen kezdődő Tökéletes másolattal is, azok közül, akikkel együtt húzott surranót, a Közönséges bűnözőket vagy Szigorúan bizalmast sokkal többször vetítik, a Ponyvaregényről meg már ne is beszéljünk, legfeljebb annyit, hogy ígéretünkhöz híven tíz perccel ennek a kezdete után tolja az HBO. Szerintem válasszák a Tökéletes másolatot.

Hétfőn lesz a Zeffirelli-féle Rómeó és Júlia, de ki néz itt hajnali negyed négykor Cinemaxot? Ki néz itt egyáltalán tévét? Biztos, hogy az egész karantén?

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.