tévésmaci

Mint kecske a fűben

  • tévésmaci
  • 2020. május 30.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché, finoman szólva is dolguk végezetlenül visszatértek Belga Kongóból, könnyű lett volna a szovjetre mutogatni. Vagy a belgára, angolra. Vagy egyszerűen széttárni a karjukat azzal, hogy Lumumbának esélye sem volt Csombéval, Mobutuval és Kasabuvuval szemben, meg hát ugye a ruszkik sem törték magukat, s ott volt az idegenlégió söpredéke, az ezredes, aki még nekik sem kellett. Ja, és kurva meleg is volt, de nem kerestek mentségeket, csak azt kutatták, mit kellett volna máshogy csinálni. Így van ez a tévével is, nem a karantén miatt kell nézni, hiszen – finoman szólva is, mint fenn – nem ma kezdtük. Ez is valamikor a hatvanas évek elején-közepén történt, amikor csak az foglalkoztatott minket, hogy Kékes legyen vagy egy számmal nagyobb, mondjuk, Munkácsy, esetleg Benczúr. Ben-Hur vagy kinn, még Videoton sem volt akkor. (Figyelik, megkezdtük a visszarendeződést, kicsi, óvatos lépésekben.)

Pénteken (itt van május elseje) a szokott időben (fél kilenckor), a szokott helyen (Cinemax 2) kezdünk, ahol a végtelenül hülye című Heavy túra kezdődik épp. Nem szoktunk itt nagyon plecsnikre hivatkozni, de a miskolci filmfesztivál mégiscsak más – ha kilógsz róla, lehet például pizzát enni a Világbékében, csak az étel, (ki)hordó meg ne tudja, hogy van ilyen vidéken –, pláne a közönségdíja más neki nagyon, márpedig ez a nagyon finn és kicsit norvég műalkotás azt nyerte el, aligha véletlenül. Amikor legutóbb Leningrádban jártam, s valamiért (sózott hering) át kellett ugranom Lappeenrantába, hát minden kocsma falán ott volt a bekeretezett oklevél, több helyen csak a másolat, de még több helyen az eredeti. (És akkor képzelhetik, mi lehet Tamperében, melyről köztudott, hogy Miskolc testvérvárosa, csak ugye sokkal messzebb van Leningrádtól, mint Lappeenranta, uhh, nekem off.) Ennyit a finnek közismert büszkeségéről, a nyelvrokonságról meg annyit, hogy amikor kértem egy dobozt, mert én is haza akartam hozni néhányat az oklevelekből, azt mondták, hogy laita laatikko, vagy valami ilyesmit, tök úgy hangzott, hogy ládikó, de komolyan. S ha már itt tartunk, a Sorjonen harmadik évada május 11-én kerül ki a Netflixre, csak el ne felejtsünk szólni akkor is. Ez a film viszont egy falusi nyomoroncról szól, aki behazudja, hogy valami rockbandában zúzza, s ettől rögtön menő fej lesz, ám hamarosan eljön a bizonyítás ideje. Mérsékelten gátlásos humor, összetéveszthetetlen skandináv horror-metál, finom kistelepülési komédiát felrúgó zabolátlan road movie, nincs is ennél jobb pancs, ennyi miskolci nem tévedhet, értenek hozzá, semmi kétség. Mi meg maradunk utána is a csatornán, s immár a miskolciak nélkül tekintjük át
A sötétség gyermekei című (ami azt illeti, ugyancsak ölég hülye című) brit drámát. E műalkotás, nem fogják nekem elhinni, a norvég black metálról szól, annak is kifinomultabb művelőiről, így lesz szerencsénk legalább egy felgyújtott templomhoz, legalább egy gyilkossághoz, és ha még azt is hozzávesszük, hogy a hírhedt kliprendező, Jonas Åkerlund magyarországi forgatási helyszíneken találta meg a maga Norvégiáját, akkor nyilvánvalóan teljes lesz az élvezetünk. Természetesen színigaz történetről van szó, de hát ezt nyilván mondanom sem kell önöknek, a nehézfém muzsika Beethovenjeinek. Szomorúan jelentem azonban, hogy erre a hétre ennyi volt a rock and roll, nem lehet minden héten popkarácsony. Ezért aztán 1.50-kor már kapcsolunk is át az HBO 3-ra, hogy megint megnézzük Az órákat, leginkább azért, hogy eldöntsük végre, kit szeretünk jobban, Julianne Moore-t vagy Virginia Woolfot (őt Nicole Kidman játssza, kár, de szerencsére fellép a filmben Toni Collette és Miranda Richardson is, ezért beletörődünk Meryl Streep és Ed Harris jelenlétébe). Az eredmény nem kétséges, hisz állítson magáról bármit is e film, kedves Woolfunk csak egy csinos címke rajta.

Szombaton azért simán visszasunnyogunk a kies északra, mert valamivel kilenc előtt a Cinemax az Újrakezdőket adja, a dán filmekért pedig egyszerűen odavagyunk, punktum. Hella Joof művének újrakezdői ráadásul a hetvenes éveiket tapossák, innen szép tehát a győzelem. A magát vígjátéknak tituláló film vidámsága felől ugyan erősek a kétségeink, de ez mit sem von le a szórakozás oly fennkölt módjából. Éjfél után valamivel meg jön az HBO 2-re az utóbbi időben gátlástalanul agyonjátszott Volt egyszer egy… Hollywood, melyben a nehezen védhető három pont valamiféle hatásszünetet jelenthet, talán ez az egyetlen aspektusa e híres moziműnek, melyet eddig nem tárgyaltunk meg. A legjobb persze az volt, hogy a maestro üzent a földgolyó összes sajtóvetítésének, hogy könyörgöm, ne spoilerezzék el a filmet, drága koszos körmű, szendvicszabáló firkászbarátaim, mondhatni tök feleslegesen, hisz azt már megcselekedte őkelme önkezével, a Becstelen Brigantykban. Na, abban meg az ipszilont lehetne megbeszélni, de szerencsére nem lesz a héten, csak Ponyvaregényt meg Kill Billt láttam a rádióújságban (le is mondtam azonmód az előfizetést).

Vasárnap egy klasszikus időpontban, este nyolckor választhatunk egy klasszikus filmet, minden háborús filmek legháborúsabbikát az AMC-n. Igen, önök ismét kitalálták, A halál 50 órájáról beszélek, ezt legalább nem játsszák minden héten, legfeljebb havonta egyszer, plusz az ismétlések. Körülbelül hasonló a helyzet az éjjeli negyed egykor a Paramount Channelen kezdődő Tökéletes másolattal is, azok közül, akikkel együtt húzott surranót, a Közönséges bűnözőket vagy Szigorúan bizalmast sokkal többször vetítik, a Ponyvaregényről meg már ne is beszéljünk, legfeljebb annyit, hogy ígéretünkhöz híven tíz perccel ennek a kezdete után tolja az HBO. Szerintem válasszák a Tökéletes másolatot.

Hétfőn lesz a Zeffirelli-féle Rómeó és Júlia, de ki néz itt hajnali negyed négykor Cinemaxot? Ki néz itt egyáltalán tévét? Biztos, hogy az egész karantén?

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.