Amikor Sztupa és Troché már fenn ültek a teherautón, s az épp kikanyarodott a főútra, hogy az egyik nem túl távoli falu felé vegye az irányt, hirtelen kiáltást hallottak, s a kocsi megállt. Rendes csőrös Csepel volt, a platón három sorban padokkal, középen duplán, ott hátat hátnak vetve ültek az utazók: a csapat és a segítők. Miklós Jani, a csapat vezére kiáltott, s valaki elértve szándékát, jó nagyot rácsapott a vezetőfülke tetejére az elöl ülők közül. Satufék, de bírja a Csepel a gyűrődést, megáll az zokszó nélkül. Sztupa és Troché ekkor még süvölvény kamaszok voltak, de maga a vezér, a Jani sem volt tán csak két-három évvel idősebb náluk, Sztupánál kettővel, Trochénál hárommal. Mindazonáltal Sztupa és Troché voltak az egyetlenek, akik egyből levágták, hogy miért állította meg a csapatszállítót. Mert amiért, pontosabban akiért megállította, azt ők is ismerték, hovatovább nekik is fontos volt. A falu térnek is beillő, széles főutcájának a járdáján ballagott egy kisfiú. Kicsit furcsa, de ártalmatlannak tűnő szerzet, mi úgy ismerjük: Ómafa. A teherautón ülők jó része is így ismerte, persze mindenki tudott róla valamivel többet is. Azt például, hogy pesti. Bár sokat eszi errefelé a fene. A plató tele volt, ment a csapat győzni, ott voltak még a lányok is. Hova mész? – kérdezte a Jani, még mindig ordítva. Csak ide, tudod, eszek egy fagyit. Gyere velünk, nyerünk! Ómafa mintha megindult volna, de nem is volt az mozdulat, inkább csak egy rándulás, vitte volna a szíve. Kivételes pillanat ez egy kisfiú életében, miatta álltak meg a győzők, a nagyobbak, hogy tartson velük. És ott voltak azok a lányok is. Mikor kezdtek? 5-kor. Győzünk. Utána nyilván lesz egy kis ez-az. Estére itthon leszünk. Nem lehet. Nem szóltam otthon. Kár, szia, induljunk, elkésünk, győzünk. S a csőrös Csepel nekilódult, a platóról sokan integettek egészen addig, amíg a katolikus templomnál el nem nyelte a halálkanyar az egész látomást. Ómafa nem tudta, hogy sírjon vagy nevessen, de sírt. Nem is nagyon befelé, szerencsére nem jött szembe senki. Egyfelől majd szétvetette a büszkeség, hogy megálltak neki. Másfelől bánta az elszalasztott lehetőséget. Sztupa és Troché azért megjegyezték az esetet: sármelléki törpe Thermopílé.
Szombaton (17-én) este hét előtt egy spagettiwesternnel nyitunk a Film Mánián, elég tré címe van: Egy kincskereső Mexikóban. Mondjuk, külföldiül jobban hangzik: Vamos a matar, compáneros! 1970-ben rendezte Sergio Corbucci. Utána úgymond sztenderdek jönnek a Dunán, kilenctől a Közönséges bűnözők, utána meg A nagy Gatsby, de nem ez a mostani, hanem az 1974-es, Redforddal. Az m3 délben letolt két részt a Beszterce ostroma 1976-ban készült háromrészes tévéváltozatából, ha jól emlékszem, Bessenyei Ferenccel. Persze így emlékezni nem nagy mutatvány, hisz akkoriban minden ilyesmiben benne volt, s egymást érték a hasonlók. Fizető vendégeink a Cinemaxon megnézhetik este negyed kilenckor a Whiplasht.
Hétfőn a nagyszerű George P. Cosmatos (ide azért jutott némi irónia) munkásságának egy korai gyöngyszemét vetíti a Film Mánia este háromnegyed hétkor, a Műgyűjtők és kalandorok 1979-ben készült. Ah, búgják velem gyorsan az Egy férfi és egy nő borzongató melódiáját, mert a Cinemaxon éjjel negyed kettőkor indul útjára a gyönyör, már ha van abban bármi élvezet, hogy a hetvenes évekből visszazuhanunk a hatvanasokba.
Szerdán Truffa egy érthetően kevésbé ismert vígjátéka visz vissza minket a fődekádba: Egy olyan szép lány, mint én öt óra húszkor ugyancsak a Cinemaxon. A cím nyilván sokkal több értelmet kap, ha bevalljuk, hogy a sitten parkírozó Bernadette Lafont körül forognak az események, s olyanok környezik, mint Dussolier, Claude Brasseur vagy örök kedvencünk, az ifjú Philippe Léotard. Leölte a pereputtyát, Dussolier mégis hisz az ártatlanságában. Nem szeretjük sajna Truffát, de erről alig is tehet.
Csütörtökön viszont Tim Spall jön, akit imádunk. Mike Leigh tavalyi Mr. Turnerében lép fel, dettó a Cinemaxon. Ez van: no tévé!
