Könnyen elkedvetleníti a nézőt e film, mert azt látjuk, mennyire egysíkú a rendőri munka Amerikában, jelvényes emberek telefonálnak, pisztolyt fognak, pisztollyal lőnek, aztán csattan is a bilincs. És még mindig nem sikerül megfejteni, miért is tengerészeti helyszínelő valaki, aki folyton a szárazföldön rohangál. Hiszen az NCIS: New Orleans majdnem teljesen megegyezik az NCIS-szel, a végére odacsapták egy város nevét, kerestek pár tökéletesen érdektelen szereplőt, és már lehet is újrafogalmazni az eddigi eseteket.
Fejlődik a technika, számítógéppel rekonstruálják a lehetséges elkövetési módot, de inkább azt venni észre, hogyan tunyulnak el a nyomozók. Egyre kevesebbet használják az eszüket, várnak arra, hogy majd megmondja valaki, hová menjünk, mi kivonulunk a helyszínre, a gyilkos menekül, száz méter futás után persze hogy elkapjuk, talán elég is ez. És hiába indult érdekesen az első epizód, ha nagyjából tíz perc alatt össze lehet rakni a képet, és csak azért nézni, hogy kiderüljön, igen, igazunk volt. A következő részekre azonban már elfogyott minden, ami komolyan vehető. Felborul egy rabszállító kocsi, és páran kiszöknek, jön a nagy felfedezés, hogy az egyikőjük egy hírhedt bűnöző.
Bosszantó, mennyire nem a földön járunk, mennyire nem hihetők a jelenetek, mert valószínűleg eleve nem is szánták annak őket. Ahogy nincs a dialógusokban szellem, csak hosszú mondatok, értelmetlen válaszok, a fiatal férfi mond valami pajzán dolgot a fiatal nőnek, aki gorombán néz, közben elkapják az elkövetőt, mehet a börtönbe, jöhet az újabb ügy. Majd hozzászokunk.
