Vegyük például a dátumot, 1526. augusztus 29-ét, amelynek kapcsán épp most van szó arról, hogy mégis inkább szeptember 8. lesz az. És a dátum a legkevesebb, amint ez a Kossuth rádió Mohács-tematikájú történelmi magazinjából kiderült.
A Kiss Péter Ernő szerkesztő-műsorvezető irányításával készülő – bizsergetően fantáziátlan című – Egyszer volt… üde színfoltnak tűnik az állami rádió történelmimagazin-kínálatában. A hozzá hasonló sorozatok sokszor a hallgathatatlanságig ideologikusan közelítik meg a maguk tárgyát. Ez volt a helyzet a végtelenségig prolongált ’56-os emléksorozattal, vagy a rendszerváltás (ugyancsak látványosan elhúzódó) évfordulós műsorfolyamával, és legtöbbször a Trianon-centenáriumra készített 100 éve történt hallgatása sem egy merő intellektuális élvezet. Az Egyszer volt… ezekhez képest más szintet képvisel, pedig nemigen csinál egyebet, mint amit minden hasonló műsornak kéne: a választott heti téma szakértőit kikérdezve, és az archívumot áttúrva összehozni egy, a laikusok és a szakemberek számára is élvezettel fogyasztható harmincperces produkciót.
„Korszakok, események, személyiségek – Magyarország évszázadaiból” – a magát „szórakoztató tudományos-ismeretterjesztő műsorsorozatnak” tituláló Egyszer volt… mottószerű alcíme. És valóban van itt egy kellemes ide-oda ugrálás az évszázadok között. Egyik héten a világosi fegyverletételről van szó, a következőn az Árpád-házi királyok ténykedéséről, szóba kerül a magyar jakobinusmozgalom története, hogy aztán a tatárjárás forráskutatásában merüljön el a műsor. Legutóbb pedig, ha nem is 29-én (a „régi pontos dátum” idején), hanem néhány nappal korábban került elő a nagy magyar tragédia.
Mint kiderül, 2018 óta működik egy kutatócsoport a Magyar Tudományos Akadémián, amely a nagy csata 500. évfordulójára igyekszik feltárni, amit csak fel lehet ennyi idő és ilyen körülmények (hadd ne részletezzük) között a magyar történelem egyik legfontosabb eseményéről. A csoportot vezető Fodor Pál nagy lelkesedéssel beszél a forráskutatásaikról, bár azt némi keserűséggel jegyzi meg, hogy egy nagyszabású régészeti kutatásra lenne szükség, de arra nem nagyon van keret. (Halkan kérdezzük: ha az 500. évfordulón nincs, akkor lesz-e valaha?)
A rádió archív anyagainak felhasználásával illusztrált Mohács-kutatástörténet alapján végül is ez egy létező hagyománynak tűnik: akárhány évfordulója is volt a csatának, a feltárásra sosem jutott elég forrás. A hatvanas években például, amikor igazi szenzáció volt az egykori tömegsírok fellelése, egyszerűen visszatemették azokat, és tovább termelték a kukoricát a halottak fölött. 1926-ban sem ment sokkal gördülékenyebben a dolog, és nagyon úgy tűnik, ma sem élvez prioritást a nemzet projekttoplistáján az egykori öldöklés nyomainak előkaparása.
Ráadásul a kutatók – Fodor mellett B. Szabó János és Pap Norbert – nagyon precízen és érthetően mondják el, hogy mi az, ami sántít a csata máig ható utóéletében: az önsajnálat, az önvád és az önfelmentő mítoszok. Sem a Jagellók nem voltak olyan szörnyűek (vagy II. Lajos esetében balfékek), mint azt a legendákra és összeesküvés-elméletekre mindig is fogékony magyar történelmi emlékezet rögzítette, sem a csata nem volt olyan kisszerű, és a magyar – Fodor kiegészítésével: inkább közép-európai – sereg sem volt olyan nyomorult. Ja, meg a király sem a Csele-patakba fulladt bele, de ez szinte már mellékes is.
A 25 ezer fő körüli magyar sereg a kor Európájában nagyon komoly erőnek számított. Kétségtelenül kevés esélye volt a százezres szultáni had ellen, de másnak sem lett volna sokkal több. Heroikus cselekedet volt a kiállás, fogalmaz Fodor, nagyon fontos lenne újraértékelni a kutatások nyomán az akkori helyzetet. És hát ehhez hallgatóként körülbelül azt tudjuk hozzátenni, amit szegény Lajos király írt a csata előestéjén kelt latin nyelvű levelében a szlavóniai seregnek: cito, cito, cito!
Kossuth rádió, augusztus 26.
