Csakhogy a józan ész aligha számít ma, ha az Akarat mást diktál. Most tehát van egy valóságtól elrugaszkodott, retró-népies műfalu a magyar ugar közepén, amelyet a leszálló ágban lévő makoveczi gondolat fénye világít be - és ahová nem akaródzik a bedőlt devizahiteleseknek áthurcolkodni. Ami tökéletesen érthető.
"csa neve mára, egészen rövid idő alatt, egybefonódott a légből kapott, felesleges és indokolatlanul költséges, mindenféle racionalitást nélkülöző beruházás fogalmával, pedig maga "csa erről aligha tehet. Habár a településhez tartozik a devizahitelesek lakóparkja (a szkeptikusabbak, illetve a valóságra érzékenyebbek szerint: gettója), az a falutól mintegy öt kilométerre és egy autópályán is túlra esik. A Kossuth rádió péntek délelőtti Napközbenje egészen ambiciózus fél órát szánt a projektnek, amennyiben a nyilvánvaló kudarc ellenére is fényes sikernek, mélységesen emberbarát ügynek igyekeztek beállítani a telep felépítését. Vita, de még csak élesebb párbeszéd sem alakult ki az ügyről. Nehéz is lett volna, hiszen a stúdióba P. Kiss Zsuzsa műsorvezető mellett csak ketten nyertek bebocsátást: Soltész Miklós államtitkár és Morva Emília, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat regionális vezetője. Kevéssé meglepő módon egyikük sem fordult maga ellen, P. Kiss nemigen szegezett nekik kínos kérdéseket, a számtalan kritikát pedig mintha mindannyian elegánsan átsasszézták volna, mondván, a kritikusok bármin képesek fogást találni.
Mielőtt a stúdióvendégek szót kaphattak volna, Pusztai Balázs riporter a helyszínről jelentkezett be röviden, őslakosokat és telepeseket is megszólaltatva. "Az ismeretlentől fél az ember" - mondja egy ó-ócsai azzal kapcsolatban, hogy az építkezés bejelentését viszonylag nagy felzúdulás kísérte a helyiek között. "Az infrastruktúrával nem lesz gond" - ezt már "csa polgármestere teszi hozzá. "Egy környékbeli kiszolgáló intézmény már félig vegyesbolttá is alakult." Való igaz - bár az ottlakók a Faház büfét továbbra is kocsmának hívják.
Az infrastrukturális problémák aztán a stúdióban is szóba kerülnek, hasonló cizelláltsággal. P. Kiss felveti, hogy a fanyalgók szerint mégsem olyan nagyon jó az, hogy az óvoda öt, az iskola majdnem hét, a tüzép négy és fél kilométerre van. Az amúgy jó szándékúnak tűnő Morva Emília erre igen idillikus választ ad: "van olyan helyzet, amikor minden messze van, ha alszik a csecsemő, ötszáz méter is messze van, de ilyenkor megkéri az ember a szomszédot meg a két házzal vagy öt házzal odébb lévő barátnőjét, és összefog a közösséggel". Már ha van olyan szerencsés az illető, hogy a barátnője is bedőlt hiteles, aki épp ugyanezen a telepen talált menedéket, vagy ha már ismeri a szomszédját, sőt, egyáltalán van neki szomszédja. Most úgy áll a helyzet, hogy az elkészült nyolcvan házból húszba találtak beköltözni hajlandó családot. Tehát hatvan kulcsrakész ház továbbra is üresen áll, várva az újabb, könnyített második pályázati fordulót, hátha. Ez pedig, akárhogy is nézem, azt jelenti, hogy egyelőre sokan maradnak szomszéd nélkül, ami a gyerekek Morva által szorgalmazott közösségi ellátását is akadályozza cseppet. Soltész a maga fáradt-kimért módján ehhez nem is fűz hozzá egyebet, mint hogy kikéri a vidéki emberek nevében a "világvége" emlegetését, hiszen "ott is van élet, ott is az emberek termelnek, mezőgazdasággal foglalkoznak". Rendben, eszerint vidéken mindenki mezőgazdasággal foglalkozik. De azt már tényleg senki nem mondta, hogy az egész magyar vidék világvége. Ez a telep viszont az. Még akkor is, ha elhatározta a minisztérium és a szeretetszolgálat, hogy létrehoznak egy játszóteret. Ami, teszi hozzá Morva, "azért nagyon fontos és jó hír, mert kétszáz gyerek fog oda költözni, kétszáz gyerek pedig minden erőfeszítést megér". Igen, talán némi gondolkodást és körültekintést is.
MR1-Kossuth rádió, április 26.
