tévéSmaci

Robi hód

  • tévésmaci
  • 2016. április 17.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché elmentek világgá, Sztupa hozott egy szamarat. Felültek rá annak rendje és módja szerint, de a szamár nem indult. Sztupa leszállt, Troché pedig a klasszikus módszerhez folyamodott, öregapja horgászbotjára felerősített egy szép sárgarépát, s belógatta a fülesnek. A szamár erre sem indult el, de kétségkívül látszott a pofáján valami gyönyörködésnek értelmezhető grimasz, ahogy a lógó répát szemlélte. Sztupa nekivágott gyalog, na, erre a füles is mozdult végre, mintha nem is csacsi lenne őkelme, hanem kutya. Egy hű eb. Mentek, mendegéltek, Troché zötykölődve a hátasán, mint valami 20. század közepéről szalajtott Sancho Panza, kacagott nagyokat, suhogtatta a pecabotját, vígan volt. Sztupa a szamár mellett csendesen ballagott. Jaj, feltöri ám az alfelemet ez az oktalan állat, mondta egyszer csak Troché, s így folytatta: cseréljünk, egykomám, jobb lesz nekem gyalogolni, neked meg üdögelni fenn a szamár magasán. Így is tettek, Troché lehuppant, Sztupa felpattant, s mentek tovább. Már vagy félnapnyi járóföldet is megtettek, amikor bizony mindketten el­éheztek, Sztupa körülpillantott a széles mezőn, s megállapította, hogy azon bizony semmi ehetségeset nem látni, a legokosabb lenne tán egyből megenni azt a szép sárgarépát. Amúgy is fáradt már rendesen elfele a karja a bot tartásában. Egyből két gonddal kevesebb, lesz valami a hasukban, s a tehertől is megszabadul. Igen ám, vetett ellen Troché, de mit szól ehhez majd a szamarunk, hátha megsértődik, s megint nem akar majd jönni. Sztupa ezen komolyan elgondolkodott, de Troché gyorsan rándított egyet a vállán, sebaj, ha nem mozdul, kénytelenek leszünk őt is megenni. Sztupának tetszett az ötlet, de még a szamár is felröhögött – vagy ezen, vagy máson. Mindenesetre a répához jóízűen hozzáláttak. Az meg szép is volt, jóízű is volt, csak hát kevéske. De ahhoz mégis elég volt, hogy jól megszomjazzanak rá. Troché szerencsére meglátott egy házat, csárda lesz az, ha nem éppen délibáb, szólott. Egyikük sem ült fel a szamárra, volt tán valami lelkiismeret-furdalásuk, hogy csupán a répa zöldjét adták neki, hát gyalog indultak a vélelmezett csárdának. Az meg egyre közeledett feléjük, s egyre valóságosabbnak látszott, olyannyira, hogy a szegény szamarat ki is kötötték elé. Ha bemegyünk, adunk neki nevet, Sztupa, az mégsem járja, hogy járja velünk az utat, s mi csak szamárnak szólítjuk, és bementek.

Pénteken (18-án) az Ismerős Arcok helyett mi, rendszeridegen tényezők az Idegen arcokkal ünnepelünk. Nagy coolság a mű, ugyanis a végtelenül hülye marslakók arra jutnak, hogy a bolygónkat úgy lesz a legkönnyebb leigázni, ha betámadják Brixtont. Arra persze nem számítanak a marhái, hogy a Jodie Whittakerrel szövetségben fellépő kiskamasz feka utcakölykök keresztbe tesznek törekvéseiknek. A filmtörténeti jelentőségű (igen, az, mert csak Orson Welles Világok harca című rádiójátékával mérhető, amit bezzeg nem ad a tévé) mű érthető okokból a Coolon lesz, 23.20-kor. Kilenckor benézett az AMC-re Cillian Murphy és Mark Strong is, Erős Pista öccse. A Napfény c. filmben léptek fel.

Szombaton Üdv a mocsokban! Hol adják? Ki találja ki? A Tv2-n! Mondja valaki, hogy Andrew G. Vajnába nem szorult némi önirónia. Áh, én csak nézegettem azt a rohadt Bentleyt, de hát egy Kintleyre se fussa igazából. Délután volt a Film+-on Marslakó a mostohám – csak úgy mondom, hogy nehogy megsértődjenek, mert tegnap lemarháztam őket.

Vasárnap tovább húzódik a heti veres fonál, ezúttal Erőss Pál bátyja, Mark Strong lép fel a kitűnő Douglas Henshall oldalán a Coolon hét előtt A sasban. Fél tíz után lesz az RTL Klubon A sárkány csókja is, speciel Bridget Fondával, akinek innen is a csókjainkat küldjük, nem feledve, hogy a sas nem fog sárkányokat. Annál is kevésbé, mert A sast Skóciában és Budapesten forgatták, s tele van magyar színészekkel. Aki nem szereti Steven Kinget, az vessen magára, s este tízkor rá is fázik az AMC, mert jön a Csontzsák, az igéző Annabeth Gishsel. Gishsel overcome. Fuck tv! Ruszkik haza!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.