tévéSmaci

Parklajf, kutyám, parklajf

  • tévésmaci
  • 2016. április 24.

Interaktív

Amikor Sztupa és Troché elmentek vásárolni, Sztupának könnyebb dolga volt, Trochénak nehezebb, de ezt ők nem így látták. Valójában nem is méricskélték, hogy melyiknek milyen, inkább azok szórakoztak ezzel, akik tudták róluk az adott pillanatban, hogy épp vásárolni mennek – ők viszont pont fordítva gondolták, úgy tudniillik, hogy Sztupának nehezebb a dolga. Tisztázzuk: alapvető élelmiszereket vásároltak mindketten, különösebb extrák vagy huncutságok nélkül. Sztupa átment a Kocsis-boltba. Kocsis Pista bácsi volt a boltos – valami félközeli-féltávoli mezővárosból jött ide, falura, a feleségével –, pontosabban boltvezető, hisz a bolt egy ideje már az ÁFÉSZ-é volt. Régebben Fischli-boltnak hívták, akkor még tényleg Fischli Béla bácsié volt, de aztán kiállamosították alóluk; ott maradhattak ugyan, dettó boltvezetőként, de már öregek voltak, s nem fájt nekik semmi, még ha az arcukra más volt is kiírva. Lehet, hogy közben is volt valaki, a Fischli és a Kocsis között, de Sztupa nem emlékezett ilyesmire, csak átment a boltba. Pista bácsi megkérdezte tőle, hogy tíz deka nápolyit kér-e, de Sztupa tisztában volt küldetése fontosságával, ezért a végére hagyta saját örömeit. Tejért jött és kenyérért, sajtért és felvágottért, kockacukorért s némi lisztért (hogy az mi a fenére kellett, ma már meg nem mondja senki). Szerda volt, aznap érkezett a felvágott, egy rúd parizer és egy rúd veronai. Egy nagy búra alatt tartották, mint a sajtot, a trappistát és a Hóvirágot. Tíz deka párizsit vett (és ugyanannyi Hóvirágot), inkább csak mutatóba a vacsorához; a párizsi 3,60 volt. Sok minden volt háromhatvan, a tejből például a pasztőr literje, a kenyérből meg a fehér. Volt pasztörizálatlan tej is meg úgynevezett barna kenyér, literje, kilója 3 forint. A kockacukor nem kocka volt, hanem négyzet alapú téglatest, lehetett kocka alakút is kapni, de jobbára csak Pesten vagy városon. A lisztes lapát mindig tetszett Sztupának, ilyen ezüstös színű, majdnem félkörív alakú kis ügyesség volt, pont illett a staniclibe, amit egy tök sima papírból csavart a boltos. Sztupa aztán elment zokszó nélkül Királyékhoz szódáért, Gerzseiékhez pirospaprikáért, s még valakihez tojásért is. Régen a tanító úrék is tartottak tyúkokat, volt galambdúc is, de akkor már nem volt. Semmi ilyesmi. Borért is el kellett menni (szerencsére az is volt a Királyéknak, bár sokak szerint pancsolták). Aztán lassan lett minden, meg lassan este is lett, lehetett hozzáfogni a vacsorához. Azért Sztupa még gyorsan elszaladt a falu közepén feszítő önkibe, s a maradék harminc fillérjén vett egy Balaton kockát, ilyen nugátos kis izé volt, egyharmad Bandi vagy Marika, esetleg Inota. Troché a Lidlből telefonált, nem maradt kókusztej a kínai hétről, mi a szart vegyen helyette?

Szombaton (26-án) a Duna tévé 21.05-től vetíti a Spartacust, amihez némi nagyzolással hozzátehetjük, hogy Stanley Kubrick filmje, de jobb, ha visszafogjuk magunkat, mert a mű maga – a korabeli balatoni kertmozik kőharapó blockbustere – semmiben nem tér el a szokványos amerikai cinemascope szandálos filmektől. Van benne Kirk Douglas, Tony Curtis meg még egy rakás sztár, de a vége ugyanott van, ahol szokott: a Via Appián.

Vasárnap a Duna ebédre feladja a Liliomfit, estére pedig Jane Eyre-rel kedveskedik; egy kevésbé érdekes – Mia Wasikowska alakításával tüntető – kiszerelésről van szó. A Film Cafén egy épp lejáró szavatosságú műdarab jön kilenckor, A király beszéde. Ilyen nap ez, a Film Mánián meg Tigris és sárkány volt. Ahhoz, hogy újra felfedezzük őket, még nem elég régiek, arról pedig már jócskán lekéstek, hogy újdonságnak hassanak.

Hétfőn délután A három testőr André Hunebelle és Jean Marais összeműködéséből a Dunán, este meg a Pierrot bandája című, hetvenes évek közepi olasz krimi lesz, amit méltán borított máig feledés.

Bemondom, mi indul szerdán az m3-on, attól úgy is feladja mindenki: Robog az úthenger! (Mindjárt két résszel is.) Nem vicc, jön Józsi az úthengerrel… Minden odalett. Tiltsuk be a tévét!

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.