Ehelyett, mondjuk, olyasmik lennének a legfontosabb témák, hogy mit mikor érdemes csíráztatni, kitehetjük-e már féltve óvott muskátlinkat az ablakba, vagy hogy mivel ijesszük el a rágcsálókat veteményesünk közeléből. A jó hír, hogy ez az ország, habár erősen visszaszorulóban és elöregedőben van, létezik, a rossz hír, hogy közös térré legfeljebb minden pénteken fél tizenegy és tizenegy között válik, egyébként nagyjából láthatatlan.
A Kossuth rádió minden hétköznap délelőtt jelentkező kétórás magazinműsorának, a Napközbennek van egy állandó félórás betétje pénteken, ami a kiskerttulajdonosoknak szól. Persze ott van a Hajnal-táj is minden hétköznap pirkadatkor, ám mégis úgy tűnik, hogy ez a pénteki fél óra a hobbigazdák igazi eszmecseréjének ideje. A Hajnal-táj talán túl korán van, az ötös keléshez már profinak kell lenni, ráadásul kevésbé közvetlen a hangütése is. Ehhez képest a külön címmel el nem látott pénteki műsorrész olyan, mintha csak a drótkerítésen kellene átszólni a tapasztaltabb szomszédnak, aki, Bozsik József magyar hangján, mindenre készségesen válaszol. A dolog felépítése pofonegyszerű: a hallgatók írásban vagy szóban, üzenetrögzítőre feltett kérdései az aznapi műsorvezető (leggyakrabban Banner Géza) kötetlenül és reflektáltan dilettáns felvezető kommentárjának kíséretében hangoznak el, majd Bozsik gazda válasza következik, amely szinte kivétel nélkül mindig minden kétséget eloszlat az adott problémát illetően.
Itt, úgy tűnik, rend van, de nem határrendészeti, hanem ontológiai értelemben. S még a nem kertészeti irányultságú hallgatók is együtt mormogják a babitsi kérdésre („De élet e / lárma és rángás?”) a még babitsibb választ: „Csöndben érik a csira / a föld alatt; halk a termékeny éj; a fű / növése lassú: ez az élet!” Kiderül, hogy a muskátli, amit hajlamosak lennénk magyar virágnak hinni (vagy legfeljebb németnek), valójában dél-afrikai, s az angolok talán a hollandoktól kaparintották meg a búr háborúban. Kapunk egy jó kis fokhagymaelixír-receptet, és eligazítást arra nézvést, hogy mikor érdemes meggyfát metszeni, kinek érdemes csicsókát enni, és mit lehet tenni a vakondok meg a cseresznyelegyek ellen. Ezt a pénteki fél órát receptre is fel lehetne írni szorongás és stressz ellen. Itt a méreggel elpusztítandó nőstény cseresznyelégy: „anyuka”, a szinte semmilyen módszerrel jó modorra nem bírható vakond kiiktatására pedig az a javaslat, hogy ha elfogtuk, vigyük el egy távoli ligetbe, és ott engedjük el.
Nem viccelünk, tényleg borzasztóan kellemes ez az egész, egyszerűen jó belehelyezkedni abba az élethelyzetbe, amikor az ember telefont ragad, hogy utánakérdezzen, homokon lehet-e feketeáfonyát termeszteni, vagy hogy a bolti mandarin zöld szárából lehet-e kis mandarinkezdeményt gyökereztetni. Van egyfajta időutazás-hangulata ennek a pénteki kertészkedésnek, de főleg jó értelemben, mintegy a klasszikus kiskertműveltségbe történő alámerülés formájában. Bozsik gazda velejéig profi megszólalásaiból pedig hiányzik a dohosság és a hamis nosztalgia is. Ismeretterjesztés ez a javából: mindig mond újat, de soha nem futtatja túl a tudományos okfejtést, mindig követhető, de soha nem engedi lebutítani a gondolatmenetét. Az egészben nincs különösebben nagy truváj és nincs különösebben látványos eredetiség sem, de hát nem is erről szólnak ezek a percek. Amikor hallgatjuk, mintha magunk is egy kiskertben állnánk, se több, se kevesebb. Lehet utánacsinálni.
Napközben, Kossuth rádió, március 11.
