Tévésorozat

Sötét hó

Fargo

  • Greff András
  • 2015.03.19 12:02

Interaktív

A Kentucky államban rejtőző Harlant és a minnesotai Bemidjit a valóságban több mint ezer kilométer választja el egymástól, szellemi értelemben azonban vitán felül egymás tőszomszédai.

Ha eddig azt hittük, hogy a déli városkánál, ahol A törvény embere teljesít szolgálatot, sehol sem lehet magasabb az egy négyzetkilométerre eső félnótások száma, akkor most lenyűgözve figyelhetjük, ahogy a be­havazott északi kistelepülés önérzetesen be­előz. A különbség mindenekelőtt kvalitatív. Har­lanban a drogkereskedelmi szakmában nagyot álmodni sosem rest, tyúk­eszű kisegzisztenciákat legalább a rendőrség néhány rátermett alkalmazottja úgy-ahogy kordában tudja tartani, míg Fargo közelében az erőszakszervezeteket is félbolondok irányítják. Egy kivé­tel van, a rendőrfőnök helyettese, Solverson asszony, aki a sorozat botcsinálta főhőseként két fronton is kénytelen esélytelennek ígérkező harcot kirobbantani.

Noah Hawley szériája a Coen testvérek játékfilmjéből készült, ami bármilyen pozícióból nézzük is, istenkísértő vállalkozás. Az 1996-os moziverzió szabálytalan kis klasszikusként kanonizálódott a filmemlékezetben, amelyet nem szabad bolygatni, ha pedig nem tartjuk túl sokra a Coenek művét, akkor a 98 percet éppen kitöltő események 10 részessé duzzasztása tűnhet kapitális falatnak. Hawley azonban olyat mutat, hogy az alapjában változtathatja meg a sorozatkészítést: munkája nem csupán felér az eredetivel, hanem számos ponton még lefutnia is sikerül. A sorozat szerzője annyiban persze könnyített pályán mozog, hogy a Fargo atmoszféráját, helyszínét és általános világlátását készen vehette át a ­Coenektől, minden más azonban eléggé a sajátja. Más a történet, mások a fordulatok és mások a figurák – bár persze ez utóbbiakat írhatta volna a testvérpár is, amelynek mindig jó érzéke volt a törvényszegésekbe csúszó kétbalkezesekhez. A Fargóban nincsenek rejtélyek, a néző többet tud mindenkinél, a feszültség így abból adódik, hogy a figurák (élükön a váratlanul feleséggyilkossá változó Lester Nygaarddal) szó szerint és átvitt értelemben is megállás nélkül a legvékonyabb jégen korcsolyáznak – bár persze pontosabb, ha inkább csak kacsázásról beszélünk. Így azután a végeredmény is előre borítékolható, addig viszont igen sok minden tör­ténik, és Hawley ezen a köztes szakaszon tud igazán nagyot gurítani. Egyrészt a folyamatosan falakba ütköző, megalázott átlagemberek rémületes (vagy éppen lenyűgöző) jellemformálódásának gondos felfestésével, másrészt a vizuális építkezéssel, amely tényleg párját ritkítja: ami csak hóból, vérből, párából, alkonyatból és ezek kombinációjából kikeverhető, azt ő ki is keveri rendíthetetlenül, és még arra sincs szüksége közben, hogy újrahasznosítsa a filmverzió leghíresebb beállításait. A biztos kézzel adagolt éjfekete humor pedig inkább csak arra szolgál, hogy aláhúzza a szereplők kirívó aljasságait, amelyekben aztán igazán nincs hiány.

Ebben a közegben a színészeknek más dolguk sincs, mint hogy lecsapdossák, amit feléjük hajítanak: Billy Bob Thornton a mitologikus ördögöt, Martin Freeman a hétköznapit hozza a ripacskodásokkal együtt is mesterfokon, a legnagyobb találat azonban Allison Tolman, akiről elég, ha annyit mondunk, hogy a legjobb brit rendőrdrámákat is gond nélkül elcipelné bármeddig a hátán.

AMC, szerda esténként

Neked ajánljuk