Amikor Sztupa és Troché először találkoztak a krapekkal, egy füstös presszó mélyén ücsörgött a kevertje előtt. Ő is dohányzott, mint a zsúfolt terem majd’ összes kuncsaftja. Egyenként celofánba csomagolt, füstszűrő nélküli cigarettát árusítottak a helyen. Egy tálcán hordta körbe valami riadt arcú bakfis, szánhatták a népek, mert feszt vásároltak tőle, 20 fillér volt szálja. Előbb mindenki csak babrálta, söndörgette, söndörkézte a celofánt, de aztán pikk-pakk, gyújtottak is ráfele; vágni lehetett a füstöt. Csakhogy a hamutartók ürítése alig is győzte a lépést a cigarettás lánnyal, így csak gyűlt, csak gyűlt a sok csikk az asztalokon, hamu hullt az olcsó öltönyökre, kiskosztümökre. Sztupa és Troché letelepedtek a krapek kis kerek asztalkájához a szkájbevonatú stokira, s türelmesen kivárták, míg befejezi a csörtéjét a sárga bajszú felszolgálóval. Öregem, kapd be a lövegem! – köpte még utána a kacsázva távozó pincérnek, aztán Sztupáék felé fordult, s csak annyit mondott egy legyintéssel kísérve, hogy csálinger, mind ilyenek, alja nép. Sztupa és Troché nem mutattak semminő egyetértést vagy rosszallást, minden mozdulatuk, gesztusuk arról árulkodott, hogy ideje lenne már a lényegre térni. De a krapekot nem olyan fából faragták. Orkánkabát, mondta és a fogas felé mutatott, ilyen, mint az enyém, nagy tételben, olcsóért, nejlonharisnyával, 8x4 hónaljfrissítő, megvesznek érte a kartársnők… Nem érdekel, szakította félbe most már ingerülten Troché, de a krapeknak még kicsúszott a száján, hogy japán kisrádió. Hagyja abba, minket csak az érdekel – mondta Sztupa, különös nyomatékot adva az aznak. Az, értem. Az csak otthon van, fel kell jönniük érte. Ezt nem mondta Óvári elvtárs, gondolta Troché, de csak túléljük valahogy. Egy mozdulattal fölrántotta és a fogas felé irányította a krapekot, aki nem is tiltakozott, sietve bújt bele barna orkánkabátjába, és csak halkan, inkább magának jegyezte meg, hogy van kék is, de az valamivel drágább. A krapek az új lakótelepen lakott, s láthatóan büszke volt rá: loggiás, mondta, a parkolóra néz. Két szoba, loggia, a mutter kicsit nagyot hall, észre sem fog venni, csukja mindig a konyhaajtót. A cipőt le kellett volna venni az előszobában, de a krapek már nem mert szólni érte, csak még a cigarettásdoboz-gyűjteményét akarta megmutatni a háló falán, a tapétára ragasztva, négy sorban, üresen, zömmel nyugati cigik dobozait. Tévé.
Szombaton (14-én) mindenütt a Valentin-napi habos puftit tolják a néparcba, de az m1 22.30-tól a Végzetes vonzerőt vetíti, amiben – ha jól emlékszem – őrjöngve és nagykéssel esnek egymásnak a szerelmesek, ami legalábbis egyfajta határozottnak tűnő különvéleményre utal. Bár ezzel sem vagyunk nagyon kisegítve, hisz így is csak a szokott mantrát kapjuk: piros sarokban a szerelmesek ünnepe, a kékben meg ennek nincs hagyománya, Amerikából ránk lőcsölt satöbbi. A Duna Tv sem viccel, bemondja, hogy a szerelem egyfelől vak, s a jó nők (a. m. Ruttkay Éva) a Trabantot választják az Opel Kapitány helyett (Alfa Rómeó és Júlia, 16.20-kor), illetve halálos kimenetelű, ami tényleg hiányzik a fenének (West Side Story, 20.55-től).
Vasárnap ugyancsak 16.20-tól, ugyancsak a Dunán Gábor diák, melyben a törökkel veszi föl a harcot a magyar nemzet, Zenthe Ferenc és Sinkovits Imre vezetésével, pontosabban vezényletével, hiszen dallal és énekszóval kergetjük meg a kontyost. Újabb magyar vonatkozású esemény az HBO-n este nyolckor a Grand Budapest Hotel, amiből tisztán látszik, hogy Magyarország jobban teljesít, hiszen ha nem így lenne, Grand Bratislava Hotel lenne, ami azért elég hülyén hangzana.
Hétfőn a vasárnapi zárva tartás helyett hétfői adásszünetet követelünk a nyílt utcán, izzó mobiltelefonokkal és Gulyás Márton beszédével.
Szerdán Féktelenül száguldunk este a Film+-on, a kormánynál Sandra Baloghgal. Én a magyar kormányt is rábíznám.
Csütörtökön egy brit sorozat, az Észak és Dél újrája kora este a Dunán, mert ez a hét a szerelmeseké.
A szerelmesek viszont hülyék lennének tévézni.
