A Kossuth rádió kulturális hetilapja is foglalkozott a sokat támadott Tokaji Írótáborral, igaz, szőrmentén kezelve a vitát kiváltó mondatokat. Nehéz is persze konstruktívan megtárgyalni egy témát beszélgetőpartnerek nélkül, márpedig Antall István szerkesztő-műsorvezető egyedül a tábor kuratóriumának - és a Magyar Írószövetségnek - az elnökét hívta be a stúdióba. Szentmártoni János meg úgy beszélt, ahogy az várható is volt, ha nincs más a pályán: mintha minden a legnagyobb rendben volna. Holott biztos vagyok benne, hogy ő is (hiszen reagált írásban) és Antall is olvasta Schein Gábor ÉS-beli cikkét a táborfelhívás szövegének ordító hibáiról, ideologisztikus ferdítéseiről.
Arról van szó, hogy az írótábor idei témája (Eltiltva és elfelejtve - A hallgatás és elhallgattatás évei a magyar irodalomban), bár önmagában érdekes is lehetne, sőt muszáj lenne beszélni róla, ez a felvetése épp valami olyasmit kísérel meg, amit kritizál: ideológiai alapú, erőszakos kánonkorrekciót. Ahogy Antall fogalmazza meg költőien: "vissza kell fűzni a kitépett lapokat az irodalomtörténetbe", illetve mond még valamit az égi térképről és a szellemi holdfogyatkozásról is, de ezt, bevalljuk férfiasan, nem egészen értettük.
Nyilván igaza van Szentmártoninak: lehet arról vitatkozni, ki miért került ki vagy be a kánonba, és Antall politikai témákat érintő megjegyzése is figyelemreméltó, hogy tudniillik egy-egy eseményt nem csak egy írói kör dolgozott fel (bár szimptomatikus, hogy ennek illusztrálására épp Trianon és Vas István kapcsolatát hozza elő...). Ezek után azonban ugyanúgy elkeserítő, ha az ember végignézi, hogy kiket is akarnának itt most a kánonba visszagyömöszkölni: többek között és elsősorban Nyirőt, Wass Albertet, Tormay Cécile-t, illetve velük - sajnos - egy napon említve Márait (bár nem tudjuk, "hová" lehet őt még jobban kanonizálni) és Hamvast. Persze nem éreznénk ezt olyan rémületesnek, ha valóban egy irodalmi kérdéseket felvető szakmai konferenciáról lenne szó, a Tokaji Írótábor azonban felhívása szerint nem annyira kérdezni és megvitatni akar, mint inkább - mintha ez így menne - egyszerű döntéssel visszaakasztani ezeket a neveket a magyar irodalom ruhásszekrényébe. Hogy ez mennyire szakmaiatlan, azt Schein pontosan körülírta, de hogy mennyire tendenciózus és ezért még riasztóbb, azt nem lehet eleget hangsúlyozni: nem elég, hogy az említett szerzők a tantervbe is (mindenféle valódi szakmai vitát megkerülve) be lettek szuszakolva, de azt sem hevertük még ki, ahogy Kövér László pödörte a bajszát vagy Szőcs Géza helyezgette csinos bőrtáskáját Nyirő pszeudo-újratemetésén.
Engem ebben az egészben már csak az érdekel, hogy mi a fenéért járnak az ügy körül mindenféle felesleges látszatszakmai körtáncot. Például Antall miért lábjegyzeteli meg a beszélgetést azzal, hogy persze, Ady nagyobb költő, mint Wass, és Tamási Áron nagyobb író, mint Nyirő, de a kismesterek nélkül a nagyok se látszanának? Milyen igaz! Arról nem is szólva, hogy azért sokkal nagyobb kismesterek "megmentését" is a zászlajukra tűzhetnék, ha itt bármiféle esztétikai nézőpont számítana. Vagy: miért megy bele olyan zavaros és hallhatóan végiggondolatlan fejtegetésbe Szentmártoni, hogy a posztmodern idején azt akarták elhitetni az olvasókkal, hogy csak a szöveg számít, de mára kiderült, hogy fontos az életrajz is; miközben Wassnál és Nyirőnél azzal érvel, hogy majd kiderül, mennyire állnak meg a szövegek magukban, ha lefejtjük a politikai terhet az életműről? Szóval most van életrajz, vagy nincs? Mert szerintünk azért mégiscsak lenne, és mi azt sem gondoljuk egészen úgy, mint az Írószövetség vezetője, hogy a mai szerzők is abban reménykednek, hogy publicisztikájuk helyett kizárólag egy-egy verseskötetükért vagy regényükért olvassa majd őket a magyar közönség 2112-ben. Igaz, talán jobban értenénk ezt az egészet, ha végre megmondaná valaki, mi a fene az a szellemi holdfogyatkozás.
MR1, július 22.
