Amikor Sztupa és Troché röfögni tanította a kiválasztottak egy szűk csoportját, rohadt nehezen haladt a munka. A várt eredmények jobb esetben késtek, általában viszont elmaradtak, az emberekre nem ragadt semmi, folyton csak azt ismételgették, hogy röff, röff, az elit csoportban meg azt, hogy oink, oink. Az eleve specialistának szánt kandidátusok a maguk vesszőparipáit erőltették, a Prágából hazarendelt ügynök feszt azzal jött, hogy kvík, kvík – ezen a disznók betegre röhögték magukat, egyikük azt a viccet is megengedte magának, hogy ez nyilván a kakukkos órát utánzó malacok szavajárása. Csak a dél-koreai jelölt fellépésekor csillant fel a remény: kouro, kouro kuh! – mondotta, s akkor a disznókban is megállt egy pillanatra az ütő, de megint csak röhögés lett a dologból (egy kanyi a kakassal üzekedő emsékről morgott valamit a bajsza alatt). De nem járt jobban a Svédországból és a Hollandiából hazaugrott dolgozó sem: nöff, nöff vagy knor, knor, egyre ment, csak néztek megvető képpel a konnektororrúak. Pedig Sztupa mindent elkövetett, szerződtetett lektort is, igazi fekete agydisznó volt az, nemhogy a rózsaszínű gigadisznók nyelvét bírta, beszélt vaddisznóul, de elboldogult a mangalicákkal is, akik köztudomásúan primitív nyelvjárást használtak. Sztupa jól megvolt vele, mert ő is bírta az összes sertésnyelvet (főleg a füstöltet), de Troché is sokat dumált vele, mert ő ugyan csak az irodalmi sertést kultiválta, így a különböző tájszólásban hablatyázó tesztcsoportnak a szavát sem értette, de a lektorral szót értett. Ekkor érkezett – a moszkvai átszállásnál adódó gikszer miatt kiadós késéssel – a japáni kiküldött, s azt mondta, hogy buhi, buhi! Ekkor a disznók annyira berágtak, hogy sorban mind beadták a felmondásukat, a lektor, a tesztcsoport, mindenki.
Pénteken (11-én) este nyolc előtt pár perccel a Filmbox újra felveszi a leghíresebb detektív régen viselt dolgainak a fonalát, ezúttal a Sherlock Holmes és a zöld ruhás nő című, 1945-ös műalkotás levetítésével. Továbbra is a jó nevű Basil Rathbone adja a pipást, és az egész alig tart tovább egy óránál, úgy, hogy van benne sorozatgyilkos, és a szálak egészen – na, ugyan meddig is – a rettenetes Moriarty-pofaszőrig vezetnek.
Szombaton mondhatom, színész és szerep egészen csodálatos találkozásának leszünk tanúi! Valami olyasminek, mint amikor Bruno Ganz játszotta Hitlert. Napjaink egyik legjelesebb színésznője, Trine Dyrholm ugyanis Nicót személyesíti meg a Cinemax 2-n, 22.15-kor a Nico, 1988 című filmben. Susanna Nicchiarelli filmjéért nem tennénk tűzbe előre a kezünket, de Nicóért és Dyrholmért gondolkodás nélkül. Előbbiért nyilván azért, mert volt egy évtizedes időpillanat ebben az életben, amikor ő volt a világmindenség (közkeletűbb nevén a rock and roll) királynője, nem is azért, amit a Velvet Undergrounddal művel, nem is azért, mert Alain Delontól Andy Warholig annyian bomlottak utána. Nem is a füstös hangjáért, szeme villanásáért, leginkább azért, mert olyan volt, mint egy távoli bolygó, melyet ugyan ma még nem ér el a leggyorsabb Apollo sem, de egyszer, majd, amikor az emberiség már tényleg ide-oda röpköd a naprendszerek közt, nos, akkor ő lesz, illetve a vele esedékes randi a világ legtermészetesebb dolga számunkra. Ma már tudjuk, ez az idő nem jön el soha, ezért tévézni is tök felesleges.
