tévéSmaci

Ürgesugárút

  • tévésmaci
  • 2018. december 22.

Interaktív

Bizonyos nagyon is akceptálható külső okokból bárki joggal emlékezhet úgy, hogy anno dacumál az NDK gyártmányú (Rote Kino Gruppe, de komolyan) indiánfilmek afféle bohócparádénak készültek, keletnémetül ágáló indiánokkal, derék szocialista egységpárti mondanivalóval, meg indián viseletbe öltöztetett KGST-szépségekkel. Ja, biztos. Csakhogy a történelem szele a babelsbergi stúdiókba is hajlamos volt – már csak tréfából is – be-befújdogálni. 1968-ban pedig még az ördög fekete seggébe is beletrombitált, s mindenhová szerte e világon, egészen a mennyországig. Miért pont az NDK lett volna a kivétel, a maga történelmileg amúgy is kitüntetett pozíciójával? Ilyenformán úgy esett az odavalósi indiánfilmesekkel, hogy csináltak egy filmet 1968 prágai tavaszáról, meg egy másikat augusztus végéről is… csupa, csupa indiánnal, Gojko Mitić-tyel, vágtató paripákkal, folklórbetéttel, az összes szükséges marhasággal. Sajnálom, A Sólyom nyomában és a Fehér farkasok, ha tetszik, ha nem, nagyon is konkrétan beszélt 1968-ról és az Ostblockról. Az előbbi a felemelkedés filmje, az indiánoknak összejön minden, várja őket a szép jövő, aztán szevasz, jönnek helyette a fehér farkasok, akik a film végén úgy kivégezték Gojko Mitić-et, mint a sicc! Szerencsére még előreküldhette maga elé az örök vadászmezőkre a Ferdenyakút. Kifogyott már minden tölténye, de az inge ujja alatt rejtve hordott kését még belevágta a Ferdenyakú dagadt hasába, s az össze is rogyott, mint a colstok. Aztán jöhetett a kivégzők sortüze. Hogy otthagyta-e fogát a dagadt, az az ismert történelmi események tükrében legalábbis véleményes, bár a kép hosszan elidőzött mindkettejük porba hullott testületén. A napokban viszont kétségtelenül meghalt Rolf Hoppe német színész, aki oly híven formálta meg ezekben a filmekben – s egy csomó egyéb alkalommal is – a Gonosz mindenkori önszorgalmú kiszolgálóját, hogy abba még a jövő évezredek lakói is beleborzadnak majd, s közülük sem csak a 10–14 évesek, akiknek ezeket az indiánokat valaha adresszálták.

Pénteken (23-án), ahogy már hetek óta, a Duna Wenders-sorozatával kezdünk, kicsivel este tíz előtt. Jön végre Ripley, Az amerikai barát, s elboronálja a dolgokat. Ha azt mondom, hogy máig ez az egyetlen elismerésre méltó Highsmith-adaptáció, nyilván nem mondok semmit, mert a dolog természetesen ott kezdődik, hogy kell-e egyáltalán Highsmitht adaptálni, vagy bármit csinálni vele. Hát, kiadni esetleg érdemes lenne, vetette közbe Ómafa. Éjjeli egy előtt tíz perccel a Film+ a Szigorúan bizalmast adja. Hollywood, ötvenes vagy hanyas évek, baszom nagy országúti cirkálók, filmsztárokra hasonlító örömlányok, olyan az egész, mintha az épp másodvirágzását élő Fenyő Miklós szerzette volna, és Plexi és Frutti énekelnék.

Szombaton a királynő lovaggá üti, de csak azért üti, mert olyan nincs, hogy lovaggá lövi vagy lovaggá szájba rúgja Quentin Tarantinót, hisz csak ezért lehet, hogy a különböző sorszámú Cinemax csatornák az öreg Ennio Morricone cukor jó barátjának műveit sugározzák, gyakorlatilag éjt nappallá téve. Cinemax 2: este tíztől reggel negyed ötig Kill Bill 1-2 és Jackie Brown. Sima Cinemax: Ponyvaregény tizenegytől.

Vasárnap Django elszabadul a Filmbox Prémiumon kilenckor. Anyád, mondja erre a költő.

Csütörtökön a Film Mánián lesz az Édes élet, hogy nézni is lehessen valamit. De tévén? Minek?

Neked ajánljuk