Amikor Sztupa és Troché átvágtak a pókhálóerdőn, pusztán egy középerős elméleti felkészülés volt mögöttük, gyakorlati szinte semmi. A pókhálóerdő messze van, nem vágott át rajta még senki, ismer a világ néhány légi felvételt, a tudomány világának egy szűk rétege és a nemzetközi nagypolitika egy ugyancsak szűk rétege számára rendelkezésre állnak bizonyos földtani adatok, és annyi. Valójában még kudarcos átkelési kísérleteket sem ismer az emberiség. A földtani adatok hiányosak és nem túl sokatmondók, a légi felvételek homályosak, szovjet űrhajósok készítették őket ORWO filmre. Az sem egészen bizonyos, mit is jelent maga a kifejezés, pókhálóerdő. Oly sűrűn kifeszített pókhálókat, hogy az már kiad egy erdőt? Pókhálóból szőtt fák – vagy fára emlékeztető alakzatok – sokaságát? Vagy tisztán képes beszéd ez, s egész mást takar, valamit, ami emlékeztet egy elképzelt pókhálóerdőre? Magas vagy lapos? De ha lapos, akkor miért nem pókhálótenger? A légi felvételekből csak annyi szűrhető le bizonyosan, hogy nem arról a(z ugyancsak pókhálóerdőnek nevezett) közismert természeti jelenségről van szó, amikor árvíz után körbehálózzák a pókok a fák koronáit – itt minden pókhálóból van, vagy minden pókhálószerű. Sztupa és Troché elég hülyén álltak tehát a pókhálóerdő előtt. No, annyira azért mégsem hülyén, csak egy kicsit, mert mire odaértek, s erről nem beszélt előre senki nekik, át kellett vágniuk a pókhálóréten. Azt sem tudták, hogy a világon van, így utólag visszatekintve már jól benne is járhattak, amikor egyáltalán észrevették, mi fene ez: pókhálórét. Lépegettek, néha ugráltak is húrról húrra, szálról szálra, próbálgatták, mit bír az egyik, mit a másik, az egyik erős volt és rugalmas, a másik hamar szakadt, szabályt akkor sem tudtak felállítani, amikor már hótbiztosak voltak benne, hogy mivel is van dolgok, s az itt szerzett tudás a későbbiekben nagy hasznukra lehet, akár életmentőnek is bizonyulhat.
Szombaton (20-án) gyöngyéletünk lesz, mert déli fél kettőkor az HBO2 (HBO fél2) levetíti az ebéd utáni alvást kevéssé preferáló néposztályoknak Michael Ende mesebeli meséjének filmváltozatát, a Gombos Jim és Lukács, a masinisztát. Este nyolckor pedig a sima HBO-n vár A tolvajok királya című – ugyancsak tavalyi – brit film. Brit, tehát jönnek a kötelező körök a remek szereposztásról, Michael Caine, Michael Gambon és a többi Michael, úgy mint Tom Courtenay, Jim Broadbent és Ray Winstone, de engem ez sem vigasztal, mert természetesen a nevezetes Hatton Garden-i gyémántrablásról van szó, és hát egy évvel korábban készült egy Hatton Garden – Az utolsó meló című, hason tárgyú, s dettó brit film is, melyben viszont Phil Daniels és Clive Russel léptek fel, s ha Smaci barátunk zongorázni bírná a különbséget, az ő Nemorinóját tapsolná vissza a hálás publikum, mert oly ügyesen zsonglőrködne három almával.
Hétfőn folytatódik áruházunk angol hete, a hátsó polcokon Malvern ásványvíz, jobbra Colman’s mustár, a pénztárnál közönséges Marmite, a Film Mánián pedig, úgy hét óránál a Hosszú az út lefelé című 2014-es mű, hisz mi lenne britebb egy Nick Hornby-adaptációnál? Talán Bobby Charlton. Azt már mondani se merem, hogy csütörtökön a Paramount Channelen szintén ilyentájt a Pop, csajok satöbbi lesz. Álljanak fel a tévétől, s meg se álljanak a Portobello Roadig!
