Tévésorozat

Zombipoly

Fear The Walking Dead

  • Kovács Bálint
  • 2015. november 1.

Interaktív

Nagyban megy a társasjátékparti, amíg a kis család várja, hogy a mami új udvarlója visszajöjjön a régi családjától, miközben a nagyfiúval is bajok vannak, a lánynak meg hiányzik a pasija, szóval nem könnyű az élet egyáltalán. Közben odakint egyébként feltámadt pár halott.

Ilyen egy sorozat, amit egy csoport nagyfejű rak össze tárgyalóasztal mellett, patikamérlegen kimérve mindent, aminek egy spin­offban (egy már létező sorozathoz kapcsolt, de félig-meddig független szériában) feltétlenül szükség van, hogy ne csak az eredeti sorozat rajongói értsék, viszont nekik is legyen miért nézni. Ebből kerekedett ki aztán a másik véglet: aki ismeri a Walking Deadet, azt aligha hozza lázba a különös új járvány, sem az, ahogyan mindenki rácsodálkozik mindarra, amit eddig már öt hosszú évadon keresztül, minden fénytörésben megmutattak. Aki meg eddig egy szatyorban lakott, most mégis feltétlen igénye van a Fear The Walking Deadre, annak marad a szappanopera Monopolyval, háztartási nehézségekkel – abból is az unalmasabb fajtából, ahol mindenki szeret mindenkit, és komolyabb gond még a drogos kamasszal sincsen. És még az alapképlet is fárasztóan ismerős: a vezető itt is a kemény férfi, aki a döntéseket hozza, jobb kezében gyerekek, bal kezében nők, nehogy a hőskultusz csorbulni találjon valami váratlanabb ötlettől.

Még ha egy előzményfilmet forgattak volna az előzménysorozat helyett: két órára alighanem elég lenne annyi muníció. Az üresjáratok közti réseket a zombiapokalipszis lassú kitörésének lassú dokumentálása tölti ki, szinte egyetlen eredeti ötlet nélkül (eredetinek kis jóindulattal legfeljebb csak az emberiség élő részének mélyen pesszimista elítélése nevezhető, amiben az anyasorozat is roppant erős), mintha a Walking Deadből kihagyott részek utólagos bemutatása nem visszatarthatatlan közlésvágy lenne, hanem kényszerű kötelesség – ami valószínűleg nem áll túl távol a valóságtól. De úgy tűnik, a patikamérlegre nem fért fel sem egy lélektani vagy társadalmi alapú ötlet valami jobb katasztrófafilmből, sem néhány morális dilemma, ami a sok hullámvölgy ellenére is érdekessé tudta tenni az előzményt, sem pedig – utolsó mentsvárként – valami annál ütősebb háztáji dráma, mint amiben az a legkomolyabb probléma, hogy mi lesz a szegény junkie-val, ha a zombiválság miatt nem jut neki több anyag.

Az AMC műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.