Tévésorozat

Zombipoly

Fear The Walking Dead

  • Kovács Bálint
  • 2015. november 1.

Interaktív

Nagyban megy a társasjátékparti, amíg a kis család várja, hogy a mami új udvarlója visszajöjjön a régi családjától, miközben a nagyfiúval is bajok vannak, a lánynak meg hiányzik a pasija, szóval nem könnyű az élet egyáltalán. Közben odakint egyébként feltámadt pár halott.

Ilyen egy sorozat, amit egy csoport nagyfejű rak össze tárgyalóasztal mellett, patikamérlegen kimérve mindent, aminek egy spin­offban (egy már létező sorozathoz kapcsolt, de félig-meddig független szériában) feltétlenül szükség van, hogy ne csak az eredeti sorozat rajongói értsék, viszont nekik is legyen miért nézni. Ebből kerekedett ki aztán a másik véglet: aki ismeri a Walking Deadet, azt aligha hozza lázba a különös új járvány, sem az, ahogyan mindenki rácsodálkozik mindarra, amit eddig már öt hosszú évadon keresztül, minden fénytörésben megmutattak. Aki meg eddig egy szatyorban lakott, most mégis feltétlen igénye van a Fear The Walking Deadre, annak marad a szappanopera Monopolyval, háztartási nehézségekkel – abból is az unalmasabb fajtából, ahol mindenki szeret mindenkit, és komolyabb gond még a drogos kamasszal sincsen. És még az alapképlet is fárasztóan ismerős: a vezető itt is a kemény férfi, aki a döntéseket hozza, jobb kezében gyerekek, bal kezében nők, nehogy a hőskultusz csorbulni találjon valami váratlanabb ötlettől.

Még ha egy előzményfilmet forgattak volna az előzménysorozat helyett: két órára alighanem elég lenne annyi muníció. Az üresjáratok közti réseket a zombiapokalipszis lassú kitörésének lassú dokumentálása tölti ki, szinte egyetlen eredeti ötlet nélkül (eredetinek kis jóindulattal legfeljebb csak az emberiség élő részének mélyen pesszimista elítélése nevezhető, amiben az anyasorozat is roppant erős), mintha a Walking Deadből kihagyott részek utólagos bemutatása nem visszatarthatatlan közlésvágy lenne, hanem kényszerű kötelesség – ami valószínűleg nem áll túl távol a valóságtól. De úgy tűnik, a patikamérlegre nem fért fel sem egy lélektani vagy társadalmi alapú ötlet valami jobb katasztrófafilmből, sem néhány morális dilemma, ami a sok hullámvölgy ellenére is érdekessé tudta tenni az előzményt, sem pedig – utolsó mentsvárként – valami annál ütősebb háztáji dráma, mint amiben az a legkomolyabb probléma, hogy mi lesz a szegény junkie-val, ha a zombiválság miatt nem jut neki több anyag.

Az AMC műsorán

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.