Jövő héten jön, jaj, ez a cím, a Zsivány egyes, számolom a napokat. A Csillagok háborúja kapcsán sokakat izgatott egy vélt zsidó tartalom, hiszen Joda mesternek már a neve is zsidós, nem beszélve a külsejéről, a bölcsességét pedig a nagy mesterekéhez hasonlíthatjuk. Mások Ben Kenobi „ben”-jébe kapaszkodnak (héberül fiút jelent), a játékosabbakat pedig a Chewbacca-Jewbacca szójáték tölti el örömmel, szóval – azoknak, akik azt akarják látni – a zsidó háttér biztosítva van. Aztán tíz nappal később hanuka és karácsony lesz, és bár reményeim szerint évről évre kevesebben, de biztos most is lesznek, akik a vallatásra is nagyszerűen használható All I want for Christmas is Jews, illetve az ugyancsak komoly fájdalommal járó Adam Sandler-féle Chanukah songra csapatják, majd imádkozom értük.
Ha nem is a legnagyobb örömmel, de néhány mélyebb gondolatot idéznem kell Sandler mestertől, majd megmondom, miért: „sok karácsonyi dal van, de hanukaiból bizony kevés… azoknak a helyes zsidó kölyköknek írom ezt a nótát, akik nem hallottak még hanukai dalt… oh, csodás, csodás hanuka, idd meg a gin-tonikodat, majd szívd el a spanglidat”. A szórakoztatóipar és a zsidók szoros kapcsolatáról most nem írnék, viszont ez a néhány sor egy másik vonatkozásra is felhívja a figyelmet, a hagyomány és a popkultúra viszonyára, amiről azt hihetnénk, hogy az elmúlt évszázadban lett téma, pedig dehogy. Már legtávolabbi őseinket is az jellemezte, hogy ha éppen módjuk volt rá, akkor nagykanállal kértek az adott korszak kulturális javaiból.
Kétezer évvel ezelőtt a virágzó római fürdőkultúra idején például fürdőbe jártak, még a legnagyobbak is, mint Rabban Gamliél. Igen ám, de az általa látogatott fürdő bejáratánál egy Aphrodité-szobor került elhelyezésre, ezáltal a fürdő a legkekecebb olvasatban bálványimádó kultuszhellyé lett, vagyis Rabban Gamliél nem járhatott volna oda tovább, de ő mégis járt. Ha valaki a helyes látszat rovására a helyes tartalmat részesíti előnyben, azt szinte minden korban megtalálják, így volt ez bölcsünkkel is, akit az egyébként vele együtt fürdőző felebarátja kérdezett meg, hogy mégis hogy járhat ilyen helyre? A rabbi több dolgot is mondott, ezek közül a legfontosabb, hogy a szobor nem bálványként került az épület elé, hanem dísznek, és emiatt semmi akadálya nincs, hogy a fürdő egyéb előnyeit élvezhessük. A talmudi elbeszélésből következik, hogy nincs olyan tárgy, alkotás a világon, ami ne lehetne bálvány, ergo valójában egyik sem az.
A monoteizmus azért született meg, hogy védelmezze az Egyet, egyben távol tartsa az idolokat. Az utóbbi azért látszik lehetetlen feladatnak, mert megfelelő számú közös akarat esetén bármi bálvánnyá változhat. Itt fel is adhatjuk, hacsak el nem kezdjük körültekintően elemezni az egyik legfontosabb imánk első sorát. Idézem: „Smá Jiszráel Á-donáj E-Lohénu, Á-donáj Ehád”, magyarul: „halld Izrael, az Örökkévaló Istenünk, az Örökkévaló Egy”. A naponta többször mondott mondat nemcsak azt állítja, hogy Istenből van egy, hanem rögtön azt is, hogy egy egyedül csak Istenből van. Az igazi bálványimádó ezt a gondolatot tagadja, nincs szüksége tárgyakra, hogy sikeresen működjön, hanem elorozza az egyet az Örökkévalótól, és más fogalmakkal kapcsolatban kezdi használni: egyedüli helyes út, viselkedés, világlátás, vallásgyakorlat stb. A bálványimádás a kizárólagosság követelése ott, ahol nincsen semmi helye.
Az Adam Sandler-dalról a rövid idézet is elárulja, hogy nem a tradicionális judaizmus kincsei közül való; szörnyűnek szörnyű, de káros csak akkor lehet, ha kötelezővé tesszük a hanuka ilyetén ünneplését (gin-tonik, spangli), vagy ha megtiltjuk a nóta hallgatását, minden más esetben csak egy alkotás (a billentyűzet lázad), amely a puszta létezésével az Egyet, vagyis Istent védelmezi, nem is beszélve a Zsivány egyesről, ami még jó is.
A szerző az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem közösségének rabbija.
