Jár-e a zsidóknak nemzetállam?

A tavaly elfogadott izraeli nemzetállami törvény nagy port kavart fel, annyira nagyot, hogy nem is látszott tőle sem az, hogy valójában mi ez a jogszabály, sem pedig az, hogy keletkezésének milyen jogi és politikai előzményei voltak. Ez nem újdonság, hiszen véleményt nyilvánítani egy törvényről mindig könnyebb, mint megfelelően tájékozódni róla.

Ha például Dániában beiktatnának egy törvényt, miszerint az ország a dán nemzet nemzetállama, ám zászlója, himnusza és címere az marad, ami eddig volt, és leszögeznék, hogy az ország hivatalos nyelve a dán, nos, ez hír nem kavarna nemzetközi botrányt. Könnyű erre azt válaszolni, hogy igen, de Dánia nem is tartja megszállva egy másik nép területét. Ami szintén jogos, ha eltekintünk Grönlandtól. Persze még így sem pontos a párhuzam, hiszen Grönland teljesebb autonómiát élvez, mint a Palesztin Hatóság, de persze az szintén fontos különbség, hogy a grönlandiak nem folytatnak terrorista háborút Dánia ellen, és nem vitatják a dánok nép mivoltát, nemzetállami önrendelkezési joguk kizárólagosságát Dánia területén, és az ország létjogosultságát sem. Kétségtelenül nehéz pontos párhuzamokat találni Izrael politikai helyzetére, bizonyára ezért nem lett nemzetközi felháborodás abból sem, amikor Dániában megszületett az a törvénytervezet, amely szerint a migránsok (ami a gyakorlatban elsősorban akkor is a muszlimokat jelenti, ha a dán kormány szerint nem) gyermekeit hetente 25 órára elválasztják a szüleiktől, annak érdekében, hogy keresztény-nemzeti értékekre tanítsák őket. Az Izraelre fókuszáló nemzetközi felháborodásnak a muszlim közösség dániai jogsérelmeire már nem jutott ereje. Mi az, amit viszont nagyon is volt kapacitásuk elítélni?

Jogtörténet

A törvény célja, szándékai nem érthetőek meg anélkül, hogy egy pillantást vessünk az előzményeire.  Az 1950-es években vita zajlott arról, hogy legyen-e Izraelnek alkotmánya, és végül a kultúrháború kitörésétől való félelem miatt nem lett.

Az a kompromisszum született, hogy Izraelnek nem lesz alkotmánya, lesznek viszont olyan, „sarkalatos” törvényei, amelyek nagyjából egy alkotmány státuszával rendelkeznek. Eleinte ezek a törvények lassan születtek meg, és a bíróságok jellemzően úgy kezelték őket, mint bármelyik másik, „átlagos” törvényt.

1992-ben, amikor egy újabb alkotmányozási kísérlet vallott kudarcot, két olyan sarkalatos törvényt fogadott el az izraeli parlament, amelyek az emberi jogokkal foglalkoztak. Az egyik az emberi méltóságra és szabadságra, a másik pedig a foglalkozás szabadságára vonatkozó törvény volt. E törvényeket későbbi alkalmazásuk során alkotmányos forradalomként értelmezték, azaz a Legfelsőbb Bíróság szerint elsőbbséget élveznek a többi törvénnyel szemben. (Az emberi méltóságra és szabadságra vonatkozó törvényt tulajdonképpen az izraeli Alapvető Jogok Nyilatkozatának tekintették.)

 

Fotó: Wayne McLean

A jobboldal már ekkor élesen kritizálta mindezt, úgy látták, hogy ez az „alkotmányozó forradalom” illegitim és a bírói hatalom javára felborította a hatalmi ágak közötti, addig gondosan őrzött egyensúlyt. Továbbá úgy érezték, hogy az izraeli Függetlenségi Nyilatkozatban deklarált egyensúly az állam zsidó és demokratikus jellege között szintén veszélybe került. A 2010-es évek elején ezt a vélt egyenlőtlenséget a jobboldali kormánytöbbség megkísérelte kiegyenlíteni, és ezért kezdeményezték a nemzetállami törvény elfogadását.

Az utóbbi években a két oldal közötti viták egyre inkább arról szóltak, hogy ki hivatott dönteni arról, mi a helyzet akkor, ha látszólag vagy ténylegesen szembekerül egymással az állam zsidó és demokratikus jellege, ki jogosult arra, hogy eldöntse, hogy az egymással ellentétbe kerülő alkotmányos értékek közül melyik írhatja felül a másikat.

A jobboldali képviselők szerint demokratikusan, tehát a választókat képviselő parlamenti pártok szavazattöbbségével kell dönteni. A baloldal ezt a hatalmat az elsősorban baloldali érzelmű, világi és európai származású tagokból álló Legfelsőbb Bíróság kezébe helyezte volna. A baloldal döntése olyan szempontól egyáltalán nem meglepő, hogy az úgynevezett alkotmányos forradalom óta a Legfelsőbb Bíróság számos alkalommal ítélt a nem zsidó kisebbség javára etnikai konfliktushelyzetekben. Például 1989-ben egy beduin városnak megadta azt a jogot, hogy megtagadják a földjük bérbeadását egy zsidó rendőrtisztnek. 2000-ben viszont, amikor Katzir város tulajdonában lévő zsidó közösségi tulajdonban lévő földet nem akart bérbe adni egy arabnak a tulajdonjoggal rendelkező Jewish Agency, ezt alkotmányellenesnek minősítették. (Mindkét esetben közösségi és nem magán-földtulajdonról volt szó.)

1988-ban a Legfelsőbb Bíróság törvényen kívül helyezte a Kách nevű radikális jobboldali pártot, de 2003-ban törvénytelennek minősítették a Parlament illetékes bizottságának döntését, amelyben elítélték Azmi Bishara-t, aki aktív terroristák jelenlétében mondott beszédében Izrael elleni ellenállásra buzdított.

Ezekkel és más döntésekkel kapcsolatban a fő probléma nem az volt, hogy maguk a döntések erősen vitathatóak, hanem az, hogy a Legfelsőbb Bíróság olyan autoritást igényelt magának, amelyet a törvények nem biztosítottak számára és a bírák által vallott alapelvek alapján felülírták az izraeli parlamenti többség döntéseit. A főbírák tehát politikai szereplőkké válva érvényesítették saját értékszemléletüket és világnézetüket.

Az izraeli Legfelsőbb Bíróság legendás elnöke, Aharon Barak olyan tágan értelmezte a két említett alaptörvényt, hogy ez lehetővé tette a bírák számára minden olyan törvény felülírását, amelyekről úgy érezték, hogy ellentétes az erkölcsi elveikkel. Ugyanakkor nem létezett olyan alaptörvény, amely rögzítette volna Izrael zsidó nemzetállam jellegét, nem létezett tehát olyan jogi kényszer, amely a Legfelsőbb Bíróságot arra kötelezte volna, hogy egyenlő súllyal mérlegelje ezt a szempontot is.

Egy törvény születése

A 2015-ös választások előtt Izrael első, Egyiptommal békét kötő jobboldali miniszterelnökének fia, a jobboldali-kormánypárti képviselő Benny Begin azt javasolta, hogy legyen olyan alaptörvénye Izraelnek, amely egyszerre hangsúlyozza az állam zsidó jellegét, illetve a demokrácia és az emberi jogok fontosságát. A választásokat követően azonban egy erősen a jobboldali és a vallásos pártok összefogására épülő kormány állt fel és ez lehetővé tette a nemzetállami törvény megalkotását abban a formában, ahogyan ma ismerjük. A kormány úgy érezte, Izrael legitimitása zsidó államként mind belülről, mind külföldről nézve meggyengült, az izraeli elit, a bírói kar, a média és az egyetemi értelmiség jelentős része már nem támogatja a zsidó nemzetállamiság gondolatát.

Az a nemzetállami törvény, amelyet végül tavaly nyáron elfogadtak, csak az állam zsidó önmeghatározásával, illetve az ehhez fűződő joggal foglalkozik, de alig említi mindazt, ami az eredeti vízió univerzális összetevője volt.

Ez a szándékos vagy szándéktalan feledékenység volt az oka annak, hogy nagyon hamar parázs vita tört ki az állampolgárok különböző csoportjai között: az arabok azzal érveltek, hogy a törvény másodrangú állampolgárokká teszi őket. A törvény védelmezői azt mondják, hogy ez politikailag részrehajló érvelés, hiszen semmi nincs ebben a törvényben, ami eredetileg ne lett volna Izrael állam küldetésének része.

A szöveg ugyan valóban deklarálja, hogy Izrael a palesztinoknak népként nem nemzeti otthona, noha a palesztin állampolgároknak természetesen a hazája, de nem korlátozza a közösségi jogokat, a kultúrához, a nyelvhasználathoz, a vallásgyakorláshoz fűződő jogokat nem érinti.

Az arab nyelvnek különleges státuszt biztosít a törvény. Alacsonyabb rendű törvényben írja elő az arab nyelv használatának szabályozását a hivatali ügyintézés során, rendelkezései nem sértik az arab nyelvnek az alaptörvény hatályba lépése előtt már megadott státuszát. (Érdemes megemlíteni, hogy ez a törvény nem írja elő, szemben például a spanyol vagy Quebec-i törvényekkel, hogy mindenki köteles megtanulni a hivatalos nyelvet, hanem kizárólag az állami intézményekre, a hivatali ügyintézésre vonatkozik. A legtöbb nyugat európai demokráciának egy hivatalos nyelve van, még akkor is, ha jelentős létszámú kisebbségek élnek a területén, és ez mégsem váltja ki az emberi jogi harcosok rosszallását.)

Valójában mindkét oldal elismeri, hogy a törvény pusztán szimbolikus jelentőségű, praktikus következményekkel nem jár. Ha a kisebbségek tényleges jogállásában nem is történt változás, az arab kisebbségi vezetők azt hangsúlyozzák, hogy ez a törvény is azt bizonyítja, amit ők 1948 óta állítanak: Izrael egy gyarmatosító állam és zsidó és demokratikus elemek egyszerűen kizárják egymást.

A törvény védelmezői szerint ez a törvény elsősorban állami intézkedéseket hivatott befolyásolni, nem pedig az egyének tevékenységét. Az lehet a hatása, hogy egyes bírák komolyan fogják venni alapelvként, hogy Izrael zsidó nemzetállam és tényleg figyelemmel lesznek erre is döntéseikben, és ha ez valóban így lesz, akkor a jelenleg jelképes fontosságú törvény a későbbiek során gyakorlati fontosságot is kaphat.

Nemzetállamok és identitásháborúk

A nemzetállami törvényről folyó vita része annak a világjelenségnek, hogy a társadalmi kérdések nagyon erősen átpolitizálódnak, világnézeti háborúk ejtik foglyul megtárgyalásukat, mindenki hajlamosabb lesz az eltérő álláspontokat identitásának megkérdőjelezéseként értelmezni. A „hazaárulózás” és a „fasisztázás” a politikai viták természetes velejárójává válik.

Az izraeli társadalomra nézve ez különösen veszélyes, mert az állam fennmaradásához mindenképpen erős társadalmi kohézióra, széleskörű szolidaritásra lenne szükség, miközben az izraeli társadalom eleve nagyon megosztott a legalapvetőbb kérdésekben is. Ezért az olyan szimbolikus törvények, mint a nemzetállami törvény, különösen nagy jelentőségre tesznek szert.

A jobboldal számára azért is fontos lehetett ennek a törvénynek az elfogadása, mert komoly taktikai, politikai előnyökkel is járhat a jövőben, hiszen, ha a Munkapárt ismét hatalomra akar jutni, nem tehet mást, mint hogy megfogalmazza az álláspontját: megváltoztatná vagy meghagyná jelenlegi formájában a törvényt. A baloldalnak alighanem azt célszerű majd hangsúlyoznia, hogy ők nem ellentétet látnak az ország zsidó és demokratikus jellege között, hanem egyszerre kívánják Izrael államát zsidónak és demokratikusnak látni, ilyennek kívánják megőrizni.

Összegzés

A nemzetállami törvény elfogadása nem tette Izraelt apartheid országgá és nem vetett véget a demokráciának. Ugyanakkor az is világos, hogy e törvény szellemisége nem áll összhangban a liberalizmus és az emberi jogi aktivisták nemzeti, vallási kisebbségek kívánatos státuszáról vallott nézeteivel, egy vállaltan nemzeti szellemű törvényről van szó. Érdemes ugyanakkor fejben tartani, hogy a 120 képviselő majdnem fele, 55 a törvény ellen szavazott, és érvényben maradt a szintén alaptörvényi erejű, az emberi méltóságra vonatkozó jogszabály is.

Valószínűleg a jobboldal úgy érzi, szükség van arra, hogy az egész Közel-Kelet számára nyomatékosítsák, Izrael nem csak egy felvilágosult demokrácia, hanem azt is – az egyik legfontosabb – feladatának tekinti, hogy a zsidók problémáira megoldást kínáljon, ehhez pedig az szükséges, hogy megmaradjon zsidó nemzetállamnak.

A szerző az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem Tanára