Azt, hogy mennyire leterhelt a koronavírus-járvány miatt a mentőszolgálat, Hadházy Ákos és Kubatov Gábor is szépen megtárgyalta egymással nemrég. A valóságot ez esetben a legjobban mégis azok ismerhetik, akik a szolgálatnál dolgoznak.
„Tíz esetből nyolcszor szól a kolléga, hogy jelmezes próba” – mondja a mentőszolgálat Budapesten dolgozó munkatársa. Vagyis be kell öltözni abba a ruhába, ami a vírusfertőzés ellen véd. Ez nem azt jelenti, hogy most tíz ellátott emberből nyolc koronavírusos, hanem azt, hogy ennyi esetben nem lehet kizárni a gyanút, hogy fertőzött emberrel fognak érintkezni, és fő a biztonság.
A legtöbb esetben ma a csipogó tableten kapják meg az új feladatot a mentők, de az is előfordul még, hogy telefonon diktálva. Ilyenkor hangozhat el ez a mondat – ami azt jelzi, hogy a mentők továbbra is igyekeznek megőrizni a lélekjelenlétüket.
Ha egymás között vannak, a defibrillátor neve hullahopp. A beteget nem ejtjük el, de ha mégis ez történne, „kettőt pattan, elkapom”. Egy bizonyos típusú EKG-készüléket pedig, amely kellemes női hangon jelenti, mi történik épp a kezelt beteggel, vagy hogy merül az akkumulátora, egy vezető neve után – akinek köze volt a beszerzéséhez –, Szabókatinak neveztek. „Épp újraélesztünk egy lakásban, becsukjuk az ajtót, három férfi, és akik kívül maradnak, egy női hangot hallanak beszélni. Aztán magyarázkodhatunk” – mondja forrásunk.
Aki annak idején Budapesten olyan mentőállomáson kezdte a munkát, ahol 24 órából 23-at talpon kellett lenni, mert nagyon sok volt a riasztás. Most szerinte a Covid miatt ugyanez jellemző az összes fővárosi állomásra:
kétszer húsz perc, amíg esznek, ennyi pihenőidő jut, aztán megint menni kell.
Az irányítás folyamatosan figyeli a szabad kapacitásokat, így előfordul, hogy vidéki mentők is járnak Budapestre, ha ez szükséges.
„Korábban tartottak konfliktuskezelő tréningeket, és most már van a szolgálatnak 24 órában elérhető telefonja, arra az esetre, hogy ha valaki úgy érzi, mentális segítségre van szüksége, tudjon hová fordulni. Amikor egy kollégát veszítünk el, egész csoport érkezik, pszichológusok, és segítenek. Bebizonyosodott már, jó, hogy ez a lehetőség megvan” – mondja forrásunk. – „A mi humorunk nagyrészt nem publikus. Erre figyelünk is, hogy olyan helyzetben, amikor nem lehet, nem viccelünk. Ezt nem a tréningen tanították. Magától, spontán módon jön, és mindig a helyzet szüli. Akkor is jellemző volt, amikor nem éltünk meg ekkora terhelést.”
„A humor tényleg segít abban, hogy az ember ne fásuljon bele a tragédiákba, ne égjen ki” – mondja a jelenségről Benák-Tömöri Judit klinikai szakpszichológus, aki szerint ez természetes reakció. – „Meg kell tanulnia mindenkinek, aki hivatásából adódóan emberekkel foglalkozik, hogy ha mindig mindenkinek a baját magára veszi, átérzi, megéli, az az empátia biztosan jólesik annak, akivel együttérez,
de hosszú távon nem fog tudni segíteni, mert tönkremegy bele, öt-hat-nyolc éven belül.
Hosszú távon akkor lehet jó, stabil eredményt nyújtani ilyen munkában, ha érzelmileg egy bizonyos határon kívül tud maradni az ember. Ezt pedig el lehet érni humorral. Ez nem azt jelenti, hogy az illető érzéketlen, sőt: ehhez a munkához érzékenység szükséges, csak vigyázni is kell magunkra.”
Boncz Géza humorista bátyjáról, a szegedi Boncz István pszichiáterről hangzott el egy tévéműsorban, hogy egyszer utána szólt az irodájából kilépő skizofrén betegnek: „az utolsó majd csukja be az ajtót”.
Benák-Tömöri Judit szerint akár a beteggel szemben is lehet létjogosultsága a humornak, csak fel kell tudni ismerni, mikor segít, mikor nem. Ha a beteggel lehet együtt nevetni – nem rajta – akkor az felszabadító hatású, a nagy bajban is. Sokkal inkább, mint ha együtt sírna az orvos a beteggel. Mert a humor a szenvedőt is eltávolítja egy kicsit a bajától, segíti a túlélésben.
„Nem tudom megmondani, miért marad meg néhány eset emléke élesebben, mint a többi. Arra például emlékszem, hogy egyszer egy nőt vittünk lábtöréssel a traumatológiára, és várni kellett. Ilyen baleset gyakran előfordul, de ezt persze hiába mondanám annak, akivel még nem történt meg.
Láttam rajta, hogy nagyon kiszolgáltatottnak érzi magát, két ismeretlen emberrel, akik épp segítenek rajta, de mégis csak idegenek.
Finoman elkezdtem viccelődni. És elértem, hogy mire sorra kerültünk, bejutottunk vele, már teli szájjal nevetett. Egy jó poén, ha helye van, sokat tud segíteni, talán többet is, mint a gyógyszer és a kötszer” – mondja a mentőszolgálatnál dolgozó forrásunk.
Ami a koronavírus-járványt és a civil embereket illeti, a személyiség nagyon sokféle módon reagál a mindennapok tragédiájára. A szakpszichológus szerint a közösségi oldalon látható megnyilvánulások alapján nyomon lehetett követni egy-egy emberen a különböző stációkat. Először az ijedtséget lehetett látni, és az ösztönzést, hogy védekezni kell. Ezután sokaknál következett valamilyen összeesküvés-elmélet. Végül, ahogy egy ismerős is megbetegszik, jön a felismerés, hogy mégis baj van, vigyázni kell egymásra.
