Képzőművészet

A templomtérbe állított monumentális hasáb, a néhány hatalmas pannó, a vetítés, valamint a fényjáték, a sötétből hol kiderengő, hol kivillanó foltok, formák, feliratok a szó igazi értelmében teátrális impresszió gyanánt zuhannak a néző retinájára – klasszikus retinális művészettel állt elő Dús László (Duchamp morgását meg sem hallva), feliben-harmadában Gesamtkunstwerkkel, de legalábbis crossover dramaturgiával.

Amit Bencsik Barnabás öt év alatt felépített, egyik pillanatról a másikra megszűnt, de a múzeum Fabényi Júlia vezetése alatt sem jutott a Műcsarnok sorsára.

A 2012-es kasseli dOKUMENTA kiállításon monumentális installációjával nagy sikerrel szereplő szobrászművészt korábban az emlékmű műfajának átírása vagy a művészet történetének reflektív vizsgálata foglalkoztatta. A Trapéz Galériában látható kiállítás egy új elemmel bővül, ez pedig az aktuálpolitikai áthallásoktól sem mentes prezentáció.

Az elmúlt évtizedekben a világ számos elkötelezett etikus esztétája – az amerikai Arthur C. Dantótól az osztrák Peter Weibelig – húzta rá a vizes lepedőt az absztrakt festészetre, hol szarkasztikus, hol csak ironikus részvéttel, mondván: a hatvanas évektől az pusztán csak metanyelv, amely másra nem, csak magára a történelmi absztrakt festészetre vonatkozik.

A korábban a grafika alá rendelt (azaz a szolgálólány „alantas” státuszában megrekedt) rajz a 20. század közepén vált önálló, bár erősen kötött médiummá. Kicsit definíciószerűen: a szabadkézzel papírra készített rajzok ismérve a vonal vagy folt mint forma, eszközei a ceruza, a toll, a kréta, a szén vagy a tus.

Nem árt, ha egy tematikus kiállítás a bemutatott tárgyak sokaságával tüntet, kiemelve, a középpontba állítva egy-egy különösen szép, nemes vonalú, régről fennmaradt stb. darabot, mintegy a háttérben sorakozó többiek képviseletében.

Az Anschluss vetett véget a nemzetközi modernista csoportnak, amelyben olyan magyar képzőművészek is fontos szerepet vállaltak, akiknek a nevét itthon alig ismerjük. A Hagenbund történetéről a Belvedere nagy tárlatával egy időben a bécsi Collegium Hungaricum is szervezett kiállítást.

Az elmúlt években számtalan kiállítást rendeztek kortárs magyar művészeti magángyűjtemények anyagából országszerte. Ez egyrészt jelzi, hogy a privát mecenatúra a látszat ellenére, a gazdasági helyzet siralmassága dacára is létezik, másrészt, ha nem is tudja megfordítani a csökkenő állami és vállalati mecenatúra szomorú tendenciáját, valami alternatíva esélyét vetíti előre művészetszociológiai szempontból.

Egy kiállításról szóló írás címének megválasztása nem pusztán technikai kérdés: ideális esetben valamiképpen utal a kiállítás egészére, továbbá elvárás, hogy rövid, érthető, figyelemfelkeltő és olvasóbarát legyen.

A hírhedt gyűjtő ellentmondásos éle­téről és öngyilkosságáról, valamint a nacionalizmus és modern örök harcáról beszélgettünk a Fővárosi Képtár igazgatójával, Ernst monográfusával.

A citrom- vagy kanárisárga ruházatáról és furcsán borotvált frizurájáról, továbbá sok­irányú tevékenységéről is ismert képzőművész kiállítása a PPP (Ploubuter Park Projekt) címen futó sorozatának legújabb állomása.

Várható volt, hogy az új idők szele meglegyinti a korábban progresszív nemzetközi és magyar művészeknek csoportos és tematikus tárlatokat prezentáló Trafó Galériát is.

Magára haragította a nőket, a feketéket, a zsidókat, a keresztényeket, meg mindazokat, akik nem értik a szatírát. Az amerikai under­ground képregénygurut franciaországi lakóhelyén értük utol, hogy Bukowski alkoholizmusáról, Serena Williams fenekéről, Istenről és az LSD-ről is társalogjunk.