Kiállítás

„Tudok én nevetni”

Forgács–Esterházy–Gerhes: Jelentés

Képzőművészet

A Capa Központban valójában három egyéni kiállítás látható, amelyek számos szállal kötődnek egymáshoz.

Nem csupán azért, mert Forgács Péter, Esterházy Marcell és Gerhes Gábor művészete sok ponton közelít egymáshoz, hanem mert a kiállításra is együtt készültek. Ennek több hozadéka is van; Gerhes például először készített „filmet” (valójában egy pár másodperces videoloopot), Forgács nem kvázi ismeretlenek történetét dolgozza fel (lásd a Privát Magyarország sorozatot), hanem családja rejtett titkait, Esterházy pedig szinte teljesen szakított a rá jellemző, fotóalapú művekkel. Közös elem mindhárom kiállításban a szövegközpontúság, a „témában” pedig az egyén és a hatalom viszonyának – ezen belül a „hatalmi nyelvhasználatnak, a propagandának, a felszín alatt működő állambiztonsági ügynökhálózatnak” – a vizsgálata. Ugyan nem nehéz felfedezni az összecsengéseket (például Esterházy egyik művének formai megoldásai egész közel kerülnek Forgács videoloopjához), de jobban járunk, ha különálló fejezetekként kezeljük a kiállításokat.

A virtuális „könyv” címe, a Jelentés inkább többjelentésű (meaning és report), és nem azonos alakú (mint a karóra vagy a körte). Ezzel a kettősséggel játszanak a művészek is. Forgács Péter kiállítása, a Jelentéstulajdonítás voltaképp két egységből áll. A kiindulópont Kafka 1913-ban írt szerelmes levelének egy mondata: „talán csak azért csináltam az egészet, hogy egyszer majd bebizonyítsam neked, hogy tudok én nevetni”. Forgács még 1983-ban készítette el azt a filmet, amelyben édesanyja a fejhallgatón bejövő szöveg nyomán „mondja föl” Kafka szavait; a jelentésszét­esést vagy másként a jelentéstu­lajdonítás nehézségét pedig a késleltetés vagy a visszacsatolás – egyébként épp Bódy Gábortól tanult – eszközeivel mutatja meg. A Pápainé és fiai címmel jelölt, monumentális installáció a szétforgácsolódott életet kívánja vizuálisan megragadni; a művész naplórészletei és családi fotói ütköznek az édesanyja korabeli jelentéseivel, ráadásként szerepel (sőt meg is vásárolható) testvére, Forgách András könyve. Forgács kiállításának pontosan ez a problémája; ahogy a könyvet sem olvashatjuk el (nem könyvtárban vagyunk), úgy a falra kitett szövegek is befogadhatatlanok, lévén a bennük való elmerülést, de már magát az elolvasásukat is meggátolja a múzeumi korlát (vagy csak sokat romlott a látásom). A korlát természetesen olvasható úgy is, hogy a művész kizár bennünket a személyes szféráját érintő hazugság és igazság valódi befogadásából. Talán még ő sem kész rá, hisz a munkákat „Pápai Péter” jegyzi.

Gerhes Gábor kiállítása (Jelentésfelügyelet) igazán ütős és egyben Forgácstól átvezető darabbal indul. Kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy fiatalkori képmásuk egy festett herendi porcelánon szerepel – ezt a Kádár-korban „vezető pozíciót betöltő” nagymamája kapta ajándékba. Gerhes kiállítását a „hatalom kommunikációs formáiban rejlő erőre és erőtlenségére” alapozta, ezen belül a náci Németország ideológiai egyszerűségére, a mantraként használt, pozitív jelentésű fogalmakra (szépség, erő), vagy Hitler kedvenc festőjének, Adolf Zieglernek egyik munkájára. Az „újrajátszott festményben”, vagy a Vallási téboly címen futó, táncoló fakereszteket „ábrázoló” munkában, továbbá a Motherland felirattal ellátott, óriási (bár alumíniumból készült) gumicsontban nem nehéz megtalálni az aktuálpolitikai olvasatot.

Esterházy Marcell tőle szokatlanul széttartó anyaggal szerepel. A Jelentéseltolás voltaképp az elforgatáson, a szokványos nézőpont megváltoztatásán alapul – ebből érzésem szerint kilóg a neonfeliratként megjelenő hazugságparadoxon („A következő mondat igaz. Az előző mondat hamis.”). És értem, hogy a jelentéseltolásnak kitűnő példája a kiállítótérbe átemelt, talányos feliratú vasbeton oszlop (rajta „egybefolyva” az „olaszok vagyunk” az „oroszok vagyunk” felirattal), de e két mű mégiscsak üti a többi „üzenetét”, a családtörténet feltárását. Ezeket a problémákat azonban feledteti az egyik munka, a Propaganda. Az egyébként igen érdekes és több mankóval (például a művészekkel készített interjúkkal) megtámogatott kiállítás e munkával válik igazán szórakoztatóvá. Az ötvenes-hatvanas években készült, erősen manipulatív diafilmekből kivett feliratok plakátként manifesztálódnak. A színes képektől megfosztott, üres (és fekete) képmezőket bárki elviheti. S ki ne akarná szeretteit meglepni egy olyan (ingyenes, de művészi) karácsonyi ajándékkal, melyen például a „korunkat méltán nevezik a semmi korszakának” vagy „A történelem legfényesebb lapjai örökítik meg a legmattabb képeket” mondatfoszlány szerepel. Nem árt azonban igyekezni; a legkapósabb „A statisztika szerint képzőművészeti kiállításon készül ki a legtöbb magyar ember” feliratú plakát. Bár tudnám, hogy ez az állítás pontosan mit is jelent.

Capa Központ, nyitva 2016. március 13-ig

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.