Nem csupán azért, mert Forgács Péter, Esterházy Marcell és Gerhes Gábor művészete sok ponton közelít egymáshoz, hanem mert a kiállításra is együtt készültek. Ennek több hozadéka is van; Gerhes például először készített „filmet” (valójában egy pár másodperces videoloopot), Forgács nem kvázi ismeretlenek történetét dolgozza fel (lásd a Privát Magyarország sorozatot), hanem családja rejtett titkait, Esterházy pedig szinte teljesen szakított a rá jellemző, fotóalapú művekkel. Közös elem mindhárom kiállításban a szövegközpontúság, a „témában” pedig az egyén és a hatalom viszonyának – ezen belül a „hatalmi nyelvhasználatnak, a propagandának, a felszín alatt működő állambiztonsági ügynökhálózatnak” – a vizsgálata. Ugyan nem nehéz felfedezni az összecsengéseket (például Esterházy egyik művének formai megoldásai egész közel kerülnek Forgács videoloopjához), de jobban járunk, ha különálló fejezetekként kezeljük a kiállításokat.
A virtuális „könyv” címe, a Jelentés inkább többjelentésű (meaning és report), és nem azonos alakú (mint a karóra vagy a körte). Ezzel a kettősséggel játszanak a művészek is. Forgács Péter kiállítása, a Jelentéstulajdonítás voltaképp két egységből áll. A kiindulópont Kafka 1913-ban írt szerelmes levelének egy mondata: „talán csak azért csináltam az egészet, hogy egyszer majd bebizonyítsam neked, hogy tudok én nevetni”. Forgács még 1983-ban készítette el azt a filmet, amelyben édesanyja a fejhallgatón bejövő szöveg nyomán „mondja föl” Kafka szavait; a jelentésszétesést vagy másként a jelentéstulajdonítás nehézségét pedig a késleltetés vagy a visszacsatolás – egyébként épp Bódy Gábortól tanult – eszközeivel mutatja meg. A Pápainé és fiai címmel jelölt, monumentális installáció a szétforgácsolódott életet kívánja vizuálisan megragadni; a művész naplórészletei és családi fotói ütköznek az édesanyja korabeli jelentéseivel, ráadásként szerepel (sőt meg is vásárolható) testvére, Forgách András könyve. Forgács kiállításának pontosan ez a problémája; ahogy a könyvet sem olvashatjuk el (nem könyvtárban vagyunk), úgy a falra kitett szövegek is befogadhatatlanok, lévén a bennük való elmerülést, de már magát az elolvasásukat is meggátolja a múzeumi korlát (vagy csak sokat romlott a látásom). A korlát természetesen olvasható úgy is, hogy a művész kizár bennünket a személyes szféráját érintő hazugság és igazság valódi befogadásából. Talán még ő sem kész rá, hisz a munkákat „Pápai Péter” jegyzi.
Gerhes Gábor kiállítása (Jelentésfelügyelet) igazán ütős és egyben Forgácstól átvezető darabbal indul. Kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy fiatalkori képmásuk egy festett herendi porcelánon szerepel – ezt a Kádár-korban „vezető pozíciót betöltő” nagymamája kapta ajándékba. Gerhes kiállítását a „hatalom kommunikációs formáiban rejlő erőre és erőtlenségére” alapozta, ezen belül a náci Németország ideológiai egyszerűségére, a mantraként használt, pozitív jelentésű fogalmakra (szépség, erő), vagy Hitler kedvenc festőjének, Adolf Zieglernek egyik munkájára. Az „újrajátszott festményben”, vagy a Vallási téboly címen futó, táncoló fakereszteket „ábrázoló” munkában, továbbá a Motherland felirattal ellátott, óriási (bár alumíniumból készült) gumicsontban nem nehéz megtalálni az aktuálpolitikai olvasatot.
Esterházy Marcell tőle szokatlanul széttartó anyaggal szerepel. A Jelentéseltolás voltaképp az elforgatáson, a szokványos nézőpont megváltoztatásán alapul – ebből érzésem szerint kilóg a neonfeliratként megjelenő hazugságparadoxon („A következő mondat igaz. Az előző mondat hamis.”). És értem, hogy a jelentéseltolásnak kitűnő példája a kiállítótérbe átemelt, talányos feliratú vasbeton oszlop (rajta „egybefolyva” az „olaszok vagyunk” az „oroszok vagyunk” felirattal), de e két mű mégiscsak üti a többi „üzenetét”, a családtörténet feltárását. Ezeket a problémákat azonban feledteti az egyik munka, a Propaganda. Az egyébként igen érdekes és több mankóval (például a művészekkel készített interjúkkal) megtámogatott kiállítás e munkával válik igazán szórakoztatóvá. Az ötvenes-hatvanas években készült, erősen manipulatív diafilmekből kivett feliratok plakátként manifesztálódnak. A színes képektől megfosztott, üres (és fekete) képmezőket bárki elviheti. S ki ne akarná szeretteit meglepni egy olyan (ingyenes, de művészi) karácsonyi ajándékkal, melyen például a „korunkat méltán nevezik a semmi korszakának” vagy „A történelem legfényesebb lapjai örökítik meg a legmattabb képeket” mondatfoszlány szerepel. Nem árt azonban igyekezni; a legkapósabb „A statisztika szerint képzőművészeti kiállításon készül ki a legtöbb magyar ember” feliratú plakát. Bár tudnám, hogy ez az állítás pontosan mit is jelent.
Capa Központ, nyitva 2016. március 13-ig
