Mutatóba maradt egy-egy műtárgy a Monarchia korában létrejött, nemegyszer világhírű műgyűjteményekből. A Hatvany-Deutsch család, Herzog Mór Lipót, Kohner Adolf, Nemes Marcell kollekciói csak a jéghegy csúcsát jelentik, több ezer kisebb-nagyobb gyűjtemény volt a második világháború előtt, egy részükről szinte semmit nem tudunk. A nyilasok inkább az ékszerre és szőnyegre buktak, valamennyit a németek vitték magukkal, a legtöbbet az oroszok, de több ezer műtárgy meg is semmisült a bombázások alatt. Egy részük révbe ért valamelyik közgyűjteményben, másokért pereskednek a tulajdonosok. A legtöbb műtárgy lappang, jobb esetben külföldre került, és a nemzetközi műkereskedelemben forog. Pár hete a Sotheby’s árverésén Nemes Marcell egyik Van Goghja, a Táj viharos ég alatt című festmény tűnt fel – és kelt el 54 millió dollárért, vagyis 15,8 milliárd forintért. Csak egy-két kollekció jelent folytonosságot a műgyűjtés aranykora és a Kádár-rendszer között: az egyik ilyen Radnai Béla gyűjteménye, mely szinte sértetlenül élte túl a második világháborút és maradt a gyűjtő, majd özvegye birtokában. Ha nem is csonkítatlanul, hiszen állítólag Kádár számára is innen vásároltak Szőnyiket legközvetlenebb pártbéli barátai, de ma már közgyűjteményben van. Minderről Molnos Péter beszélt lapunknak, aki most megjelent Aranykorok romjain című könyvében igyekszik felvillantani néhány gyűjtő portréját és kollekcióját. (A könyvhöz tartozó kiállításról Ungváry Krisztián írt: Mit mondanak el rólunk az aranykorok romjai?)
A 19. századig arisztokrata privilégium volt a műgyűjtés. Ám néhány kivételtől eltekintve ezek a kollekciók nem tudatos gyűjtői koncepció alapján jöttek létre, mondja Molnos, hanem egyszerűen fényűző berendezési tárgyak, utazásokon vett emlékek, az ősöktől örökölt értékek voltak. A kevés kivétel egyike, egyben az arisztokrata gyűjtők utolsó nagy formátumú alakja volt a dualizmus első magyar miniszterelnöke, Andrássy Gyula hasonnevű fia. Nem csupán politikusként szerzett hírnevet, hanem közjogi és történetírói munkássága révén a Magyar Tudományos Akadémia tagságát is elnyerte. Kollekciója gerincét a 19. századi francia festők, Dupré, Millet, Courbet, Rousseau, Corot és Monet művei jelentették. A magyarok esetében is a 19. század volt a kedvence, Munkácsy, Paál, Mednyánszky – a modernség erdejébe, legtöbb kortársához hasonlóan, csak Rippl-Rónai Józsefig merészkedett. Már idősebb Andrássy Gyula is számos képet vásárolt, köztük Rembrandt egyik önarcképét, melyet egy londoni régiségkereskedésben talált, ahová a zivatar elől esernyőért tért be. Igaz, később kiderült a képről, hogy utánzat, de addigra már az örökösök túladtak rajta – még akkor is abban a hiszemben, hogy eredeti –, és a pénzből a száműzött IV. Károlyt és családját támogatták. Molnos szerint nem is csupán kollekciója miatt kiemelkedő jelentőségű Andrássy Gyula a magyar gyűjtéstörténetben, hanem mert budai, Fő utcai palotája sokakban felkeltette az érdeklődést a gyűjtés nemes passziója iránt. Elsősorban a zsidó nagypolgárságban, amelynek tagjai nemcsak a királytól kapott címekkel, hanem passzióikkal is követni akarták a születési arisztokráciát. Többen közülük túl is tettek példaképeiken.
Bartókkal muzsikált
Ilyen volt az előbb toll- és gyapjúkereskedéssel, később jelentős földbirtokokkal, élelmiszer- és vegyipari vállalkozásokkal, valamint bankházával hatalmas vagyont gyűjtő báró Kohner Adolf. Damjanich utcai – mára elpusztult – palotája valóságos kulturális központként virágzott. A német egyetemen tanult, roppant művelt, doktori címet szerzett Kohner zeneszalonjában a saját Stradivari és Guadagnini hangszerein együtt muzsikált a család által támogatott Bartók Bélával és a budapesti látogatásakor nála vendégeskedő Puccinivel. A szalonban helyezte el legféltettebb kincseit: „A középpontban Gauguin A hívás című műve, a rá merőleges falon Monet Argenteuili táj és Boudin Tengeri kikötő című műve volt látható, jobbra pedig Van Gogh Olajerdője és Sisley tájképe, a Bretagne-i templom függött” – írja Molnos. Kohner Adolf az első jelentős gyűjtő volt idehaza, aki gyűjteményének tengelyébe az új francia művészetet állította, s kollekciója példa volt osztályos társai előtt. Más gyűjtőkhöz hasonlóan aktív mecénási tevékenységet is folytatott, a birtokai közelében 1902-ben megnyílt szolnoki művésztelep egyik alapítója és fő támogatója volt.
A kollekció és a családi vagyon egy szerencsétlen valutaspekuláció és a gazdasági válság következtében úszott el. A jócskán megtépázott anyag három napig tartó, 1934-es árverését még így is a század aukciójának nevezték a pesti lapok, legfontosabb képei főleg amerikai múzeumok felé indultak el. Birodalma összeomlását csak három évvel élte túl Kohner, de vélhetően életkedvét megőrizte: Molnos könyvéből kiderül, hogy bár párnák közt és ágyban halt meg, de nem a sajátjában.
A hat elemit végzett, szegény zsidó családból származó Nemes Marcell nem volt művelt, mint Kohner, és nem is a családi vagyont költötte szenvedélyére, mint Ernst Lajos (az ő történetét lásd: Több pénzt vesztett képeken, mint kártyán, Magyar Narancs, 2015. január 29.), ő műtárgyakkal gyarapította szénkereskedelemből származó nem csekély vagyonát. Abban viszont mindkettőjükre hasonlított, hogy az ő kollekcióját is a hitelezők szedték szét. S abban is, hogy nem elégedett meg a gazdagsággal, társadalmi megbecsülésre is áhítozott, amit fejedelmi adományaival ért el. A Szépművészeti Múzeumnak adományozta például El Greco-kollekciójának főművét, a Bűnbánó Magdolnát. Igaz, nem önzetlenül: 1921-ben Münchenbe szerette volna vinni a teljes gyűjteményt, s ezzel az adománnyal vette rá Petrovics Eleket, a Szépművészeti igazgatóját, hogy eszközölje ki a miniszternél a kiviteli engedélyt. A legnagyobb donációja Mányoki Ádám II. Rákóczi Ferencről készült portréja volt. A magyar állam már régóta erősködött, hogy az emblematikus portrét megszerezze Drezdából, az egykori szász királyi család gyűjteményéből, ám ez a mutatvány Nemes Marcellnak sikerül. A hála nem marad el. Klein Mózesből 1908-ban királyi tanácsos lesz, 1910-ben pedig Jánoshalmi Nemes Marcellként nemességet kap.
Szén- és műtárgykereskedő
Németh István művészettörténész 2011-ben a Szépművészeti Múzeumban egy kiállítással igyekezett rekonstruálni a gyűjteményt. Elmondása szerint Nemes kollekciója folyamatosan változott, hiszen a gyakran nagy tételben vásárló és eladó gyűjtő kereskedett a műtárgyakkal, olyan volt, mint ma egy galériás. A kollekció leginkább festményeiről volt nevezetes, de az 1930-ban elhunyt Nemest az antik tárgyaktól a kortárs magyar festészetig, iparművészeti tárgyakig minden érdekelte, miseruha-gyűjteménye kortársai szerint a Vatikánéval vetekedett. Régi, elfeledett vagy alulértékelt mestereket is „menedzselt”, egyike volt azoknak, aki hozzájárult a századelőn El Greco újrafelfedezéséhez. Be is vásárolt belőle: 1912 táján már egy tucatnyi elsőrendű Grecóval büszkélkedett. Münchenben palotát tartott fenn, megvásárolta a tutzingi kastélyt és a velencei Canal Grande partján azt az épületet, amelyben ma a Peggy Guggenheim Museum található. A luxus és a nagyúri vásárlások miatt állandóan zaklatták hitelezői, kollekcióját nemegyszer zár alá is vették. Így járt a tízes évek elején is, amikor a Szépművészeti Múzeumba menekítette műtárgyait. Szabadult volna tőlük, tárgyalt az állammal, sikertelenül. A mai blockbuster kiállításokhoz hasonló bemutatókon végigutaztatta csúcsdarabjait Európában: volt ott Botticelli, Tintoretto, három Goya, három Rembrandt, négy Rubens, hat Cézanne, két Degas, négy Manet, két Monet, hat Renoir… A célja az volt, hogy az 1913-as hatalmas párizsi aukció előtt felverje az árakat. Mindenki azt gondolta, hogy a gyermektelenül meghalt Nemes az államra hagyja majd az aukció után, ha nem is eredeti méretére, de valamelyest azért visszaépített gyűjteményét, ám nem ez történt. Kiderült, nincs is örökség, hiszen a hitelek jóval többre rúgnak, mint a mesés műtárgyak.
Hiába zárod a széfbe
A kritika által sokat támadott Nyolcak vevői között a javarészt zsidó származású középosztályt látjuk, de jó részük – akik Adyért vagy Bartókért rajongtak – nem befektetésből, inkább a modern tendenciák támogatójaként vásároltak. Így volt ez korábban is, legalábbis Ferenczy Béni szerint apja, Ferenczy István azt mondogatta: „Ha nem lennének gazdag zsidók, soha egy képet sem tudtam volna Pesten eladni. A haladó festők képeit csak gazdag lipótvárosi bankárok, nagyiparosok, sznobok vásárolták.” Lukács József, a Magyar Általános Hitelbank igazgatója esetében az új irányzatokat elvi kötelesség gyanánt támogató attitűd figyelhető meg Molnos szerint. „Gyuri (Lukács György filozófus) hozta össze apánkat a kor modern festőivel, a Nyolcakkal, így Czigány Dezsővel, Márffyval és Kernstokkal” – írja a lánya, Popperné Lukács Mici. A találkozásokból nemegyszer vásárlások is lettek, vagy Lukács György vett barátaitól. „Természetesen a papa pénzéből” – teszi hozzá testvére. Lukács József kedvence Czigány Dezső lett, egy enteriőrfotó bizonyítja, hogy a tulajdonában volt a máig lappangó Festőnők című munkája. Barki Gergely művészettörténész szerint a gyűjtemény vagy annak egy része külföldön, az örökösök birtokában ma is létezik.
Mégsem a kor mágnásai és „topmenedzserei” voltak a Nyolcak fő vásárlói, hanem a középosztály, de motivációjuk hasonló volt. Lesznai Anna apja, Moskovitz Géza kifejezetten lánya barátainak alkotásait gyűjtötte. A legprovokatívabb műveket, köztük a kritika által talán a legtöbbet gúnyolt festményt, Czigány Dezső Önarcképét, a „zöld hajú szörnyet” egy román származású pesti ügyvéd, Ciaclan Virgil birtokolta. „Egy magyar (mármint nem zsidó) vásárol a Nyolcaktól, az is román” – szólt a korabeli mondás.
A vészkorszakban a zsidó tulajdonú kollekciók darabjait a bankok széfjeibe helyezték el, ha ezt nem tették, a Csánki Dénes vezette, zár alá vett zsidó műtárgyak kormánybiztossága lajstromozta azokat, majd közgyűjteményekbe szállította. Ezek egy részét a múzeumok kincseivel a nyilasok Nyugatra vitték, de nagy részük visszakerült. Sajnos a bankok páncéltermei nem voltak képesek megvédeni a műtárgyakat a szovjet csapatok szervezett fosztogatásától, akik többek között Viktor Lazarev professzor által összeállított listával érkeztek. Molnos szerint folyamatosan napirenden kellene tartani ezt a világraszóló jogtiprást, amelynek során az orosz csapatok háborús jóvátétel címén pont azokat semmizték ki, akik a legtöbbet szenvedték a német és a nyilasuralom alatt. A visszavonuló németek is sok műtárgyat magukkal vittek, így tettek a Vida-, a Kornfeld- és a Hatvany-házakban maradt kincsekkel is. Sokan úgy vélték, hogy a közgyűjteményekben önként, letétként elhelyezett műtárgyak biztonságban lesznek, és jobb időkben majd vissza is kerülnek hozzájuk. Ám csalódniuk kellett, a múzeumok nem siettek visszaadni az oda menekített kincseket. Voltak, akik nem jöttek haza a haláltáborokból, de olyan esetekről is tudunk, amikor erősen ajánlották az üldözött zsidóból immár üldözött kapitalistává lett tulajdonosnak, hogy ne akarja annyira visszakérni a múzeumoktól műkincseit. Mivel a megszállók és a honi fosztogatók is előszeretettel csencseltek a műtárgyakkal, voltak olyan darabok, amiket vissza tudtak vásárolni. Így került vissza Hatvanyékhoz Courbet női nemi szervet ábrázoló, apró méretű munkája, A világ eredete, amit sikerült kivinniük az országból, s 1955-ben árverésre bocsátották Párizsban. 1,5 millió frankért kelt el, most a Musée d’Orsay egyik szenzációja.
A rendszerváltás után is akadozott a jóvátétel. A deportált vagy épp az ötvenes években internált tulajdonosok a leggyakrabban azt sem tudták, hova kerültek műkincseik. Számos per mutatta, hogy gyakran a nyilvánvalóan letéti anyagot is csak jogerős bírósági végzéssel adták ki a múzeumok, pontosabban a tulajdonosi jogokat gyakorló magyar állam. Csak letétet kaphattak vissza, ha ugyanis a múzeumba került műtárgyakat szabályosan államosították, kárpótlási jegy járt utánuk. Volt olyan, hogy az állam a Kádár-korban megegyezett a tulajdonosokkal, mint a Herzog-képek esetében. A hetvenes években a Szent Korona visszaadásának feltétele volt az összes amerikai–magyar vagyonjogi kérdés lezárása. Igaz, egyes tulajdonosok úgy látják, az akkori egyezség nem adott választ az összes kérdésre, és bár idehaza már jogerősen veszítettek, az USA-ban folytatják a pereskedést.
